A nő fáradt, és egy kicsit beteg, és nem gondolkodik túl tisztán, és ahogy próbál felöltözni, folyton a férfit kérdezi, hol vannak a dolgai, és a férfi nagyon türelmesen elmondja neki, melyik dolog hol van – előbb a nadrágja, aztán az inge, aztán a zoknija, aztán a szemüvege. A férfi azt javasolja, hogy előbb vegye fel a szemüvegét, és ő fel is veszi, de nem sokat segít rajta. A szobába nem jön be elég fény. A keresés és a felöltözésre tett kísérlet közepén, nagyjából felöltözve lefekszik az ágyra, miközben a férfi a takaró alatt fekszik, miután korábban már felkelt, hogy megetesse a macskát, és a konzervet olyan zajjal nyitotta ki, ami megzavarta a nőt, mert úgy hangzott, ahogy a tej spriccel a tehén tőgyéből a fémvödörbe. Ahogy a nő ott fekszik majdnem teljesen felöltözve a férfi mellett, a férfi folyamatosan beszél hozzá mindenféléről, és egy idő múlva, miután a nő hol így, hol úgy reagálva hallgatta annak alapján, hogy mit mondott neki, előbb megbántódva, aztán nagy érdeklődéssel, aztán élvezettel, aztán elkalandozva, aztán megint megbántódva, aztán megint élvezettel, megkérdi, abbahagyja-e vagy folytassa. A nő azt feleli, ideje készülődnie és indulnia, és felkel az ágyról.

Újra keresgélni kezdi a ruháit, és a férfi újra segít neki. A nő megkérdi, hol a gyűrűje és hol a cipője, és hol a kiskabátja és hol a táskája. A férfi megmondja neki, mi hol van, aztán felkel, és odanyújt neki pár dolgot, még mielőtt kérné. Mire a nő teljesen felöltözik, hogy elinduljon, tisztábban látja, mi történik, hogy a helyzete nagyon hasonlít arra a haszid történetre, amit a metrón olvasott előző nap egy könyvből, ami most is ott van a táskájában. Megkérdi a férfit, olvashat-e neki egy történetet, a férfi habozik, és a nő úgy gondolja, valószínűleg nem szeretné, ha felolvasna, bár ő maga szeret felolvasni. A nő azt mondja, csak egy bekezdés, a férfi beleegyezik, aztán leülnek a konyhaasztalhoz. Mostanra a férfi is felöltözött, fehér pólóba és nadrágba, ami jól áll neki. A nő a vékony barna könyvből felolvassa a következő mesét:

„Volt egyszer egy férfi, aki nagyon hülye volt. Mikor reggel felkelt, annyira nehezen találta meg a ruháit, hogy éjszaka kicsit tétovázott, lefeküdjön-e, mert arra gondolt, milyen bajban lesz, amikor felébred. Egy este papírt és ceruzát vett elő, és miközben vetkőzött, nagy munkával feljegyezte, hogy pontosan hová tette, amit viselt. Másnap reggel nagyon elégedett volt magával, a kezébe vette a cédulát, és elolvasta: »sapka« – és ott volt, feltette a fejére; »nadrág« – és ott volt, belebújt; és így tovább, amíg teljesen fel nem öltözött. De közben elfogta a rémület, és azt mondta magának: »Ez mind rendben van, megtaláltam a ruháimat és felöltöztem, de hol vagyok én magam? Hol a csodában vagyok én?« És csak nézett és nézett, de hiába keresgélt; nem találta magát. És ez így van velünk is, mondta a rabbi.”

Abbahagyja az olvasást. A férfinak tetszik a történet, de mintha a vége – „Hol vagyok én?” – nem tetszene annyira, amennyire az eleje tetszett, a férfi baja és a megoldás.

A nő úgy érzi, ő is olyan, mint a nagyon hülye férfi, nemcsak azért, mert ő sem találta a ruháit, nemcsak azért, mert néha az öltözködésen kívül más egyszerű dolgok is meghaladják az erejét, hanem leginkább azért, mert gyakran ő sem tudja, hogy hol van, és különösen ezzel a férfival kapcsolatban nem tudja, hogy hol van ő. Úgy gondolja, ő sehol nincs ennek a férfinak az életében, aki nem csak hogy nincs a saját házában, ahogy ő sincs a saját házában, mikor meglátogatja, és tulajdonképpen nem is tudja, hol ez a ház, csak úgy érkezik ide, mintha egy álomban lenne, bukdácsol és elesik az utcán, de aki nincs is teljesen a maga életében már, és akkor meg is kérdezheti ez a férfi: „Hol vagyok én?”

Tulajdonképpen a nő önmagát szeretné egy nagyon hülye férfinak nevezni. Nem mondhatja-e: Ez a nő egy nagyon hülye férfi, mint ahogy pár hete meg úgy gondolta, szakállas férfinak nevezi magát? Mert ha a nagyon hülye férfi a történetben pont ugyanúgy viselkedik, ahogy ő viselkedne, vagy éppen most viselkedik is, akkor nem tekintheti-e önmagát egy nagyon hülye férfinak, ahogy pár hete úgy gondolta, bárki, aki a szomszéd asztalnál ír egy kávézóban, tekinthető egy szakállas férfinak? Akkor egy kávéházban ült, és két asztallal arrébb egy szakállas férfi írt valamit, és két hangos nő jött be ebédelni, és megzavarták a szakállas férfit, és a nő leírta a jegyzetfüzetébe, hogy ezek megzavarták a szakállas férfit, aki a szomszédos asztalnál írt, és aztán látta, hogy mivel ezt a szomszédos asztalnál írta, valószínűleg önmagát nevezi szakállas férfinak. Nem mintha bármilyen értelemben megváltozott volna, de a szakállas férfi szavak most már őrá is illenek. Vagy talán meg is változott.

A történetet azért olvasta fel az előbb hangosan, mert annyira olyan, mint ami épp most történt vele, de most meg azon tűnődik, nem fordítva van-e, nem a történet akadt-e meg valahol a tudatában a múltkor, és tette lehetővé, hogy elfelejtse, hol van minden ruhája, és ilyen gondja legyen az öltözködéssel. Aztán még délelőtt, vagy talán egy másik délelőtt, miközben érzi, hogy ugyanez a hülyeség távozik ebből a férfiból, aki nincs már egészen a saját életében, miközben ő keresi magát ennek a férfinak az életében, és nem találja sehol, vannak más zavarok is. Elsírja magát, és talán csak azért sír, mert odakint esik, és ő már rég az esőt bámulja, ahogy lecsorog az ablaküvegen, és aztán tűnődik, hogy inkább azért sír-e, mert esik, vagy eleve az eső tette lehetővé, hogy sírjon, mert nem sír túl gyakran, és végül úgy gondolja, a kettő, az eső és a könnyei azonosak. Aztán kint, az utcán hirtelen nagy zaj lesz, több helyről jön egyszerre – néhány autó dudál, egy teherautó hangos motorja zúg, egy másik teherautó laza alkatrészei zörögnek az egyenetlen útfelszínen, egy útkarbantartó gép dübörög –, és a zaj mintha odabent történne őbenne, mintha a haragja és a zavara kiüresítette volna, és helyet csinált volna a mellkasában ennek a nagy fémcsörömpölésnek, vagy mintha ő maga hagyta volna el ezt a testet, és otthagyta volna kitárva ennek a zajnak, és aztán azon tűnődik, Vajon tényleg a zaj hatolt belém, vagy belőlem került valami az utcára, hogy ilyen nagy zajt csapjon?

MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása