Üdvözlő sorok Kovács András Ferencnek

Azt mondom, ötven – azt mondod, hatvan?
Az ember nyilván maga alatt van.

Magamagának alatta van, lám,
még sincsen túl az alapkalandján.

Mert jó, tegyük fel, pont így találja 
magát, becsúszva sajátalája,

önnönmagának alászorulva,
s e pozitúra felette durva – – –

Mit mondtam? Ötven? Azt mondtad, hatvan?
A lényeg mégis hónunk alatt van 

elrejtve mélyen – s vajon mi lakna,
mondhatni, duplán magunkalatta?

Miféle ludvérc tojotta tikmony,
mit így vigyázunk, szorítva titkon?

Persze tudjuk jól, miféle kincsünk, 
nem szükséges, hogy alátekintsünk: 

hónunk alatt van dal, több koboznyi –
gyerünk az angyalt megjákoboznyi!

Vár a folyónál kitartott szárnnyal,
de most az egyszer öklünkre rányal!

Idők tudója, utaknak őre: 
kipofozzuk az áldást belőle –

előjövünk pár trükkös fogással,
s elintézzük egy csípődobással.

Ha nem jön össze, ne búsulj mégse: 
büszkék leszünk a sportsérülésre.

Este a klubban ezt magyarázzuk
(takkra lenyomtuk! porba gyaláztuk!)

angyali boksszal eldicsekedvén 
– túltesz az ember fancsali kedvén –,

újra lejátszva, újrapüfölve –
dalok potyognak körben a földre.

(Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó)