Még soha nem hallgattam annyit,
mint a költészet világnapján,
amikor mindenki versekkel
fizetett a kávéjáért,
és az Instagramon kamuztak
a költői lélek mélységéről,
amit a Facebookról,
a Tumblr-ről
vagy a Google első találatából másoltak ki.

Még sohasem volt annyira szorosan összezárva a szám,
mint a költészet világnapján,
mikor mindenki kék szavakat és vérvörös rímeket osztott meg
a közösségi hálókon,
mikor régi költőket
és a szavak ifjú mestereit idézték,
anélkül hogy belegondoltak volna a leírtakba,
a rejtett,
mámoros igazságba.
Csak hogy rímes legyen,
valami szó, amit nem értenek,
az irodalom amúgy is csupán
az irodalmároknak,
a részegeknek,
a bohémeknek,
az álmodozóknak,
az egyetemista
művészeknek
és a szlovén nyelv szigorú professzorainak számít.

Igaz, sohasem akartam csendben maradni,
mégis a költészet világnapján eldöntöttem,
befogom,
már úgyis elég hangosak voltak körülöttem,
leszámítva azokat,
akiket az utóbbi időben a költészet
inkább elfelejtett,
és a romantikában,
az erotikában,
a politikában,
a társadalmi kritikában
és a száműzetésben
leltek menedéket.

Hallgatni arany,
tartja a mondás,
és tudom,
jól döntöttem,
amikor a hallgatással szart alkottam
a túl zajos világban,
amely keveset gondolkodik,
és szinte sohasem halkul el.

Így a költészet világnapján
hallgatással írtam
a csend költészetéről.

Orcsik Roland fordítása

(Fotó: Nika Hölcl Praper)