A szlovákiai magyar írót a munkahelyén hívták fel az írószövetségből, hogy szerveznének neki egy könyvbemutatót. A kissé unott női hang arra is kitért, lett most itt némi pénz Magyarországról, lesznek rendezvények, mindenféle akciók, ezt a szót használta, és mivel most itt ez a könyv, a szlovákiai magyar író könyve, satöbbi. A szlovákiai magyar író meglepettségében igent mondott, nem hallott az írószövetségről a hét évvel korábbi hamburgi út óta, nem is ismert ott senkit, de mindjárt az eszébe jutott, hogy Bertalan mozgósíthatta a régi kapcsolatait. Bertalannak küldött egy példányt a könyvből, és bár nem válaszolt neki semmit, a szlovákiai magyar író biztosra vette, ebben a bemutatós marhaságban az ő keze van. Bertalan közben már a külügyminisztériumban kezdett dolgozni, osztályvezetőként, tucatnyi ember tartozott alá, már nem járhatott a régi söntésbe, a lecsúszott egzisztenciák közé, nem is illett volna oda. A szlovákiai magyar író azért is csodálkozott, amikor felhívták, mert a könyvnek semmiféle visszhangja nem volt, pedig még néhány folyóiratszámot direkt meg is vásárolt abban az időben, és sehol senki nem említette az Általános szívgyengeséget. Voltak ennél sokkal fontosabb események és szerzők és könyvek, amelyekről írni lehetett, a szlovákiai magyar kapacitások pedig természetesen végesek voltak. A szlovákiai magyar író senkire nem neheztelt, csak némi ürességet érzett, és ez nem lett jobb a könyvbemutató után sem, legfeljebb kezdte megszokni. A könyvbemutatót egy ötvenes, halk szavú, szimpatikus hölgy tartotta, a kötetből pedig egy tizennyolc év körüli, szürke öltönynadrágot és fehér inget viselő, karót nyelt fiú olvasott részleteket. Nyolcan alkották a közönséget, javarészt remegő kezű, kopaszodó férfiak és nők, illetve egy ötvenes, bő vászonnadrágot és kopottas zakót viselő férfi, aki dedikáltatta is a szlovákiai magyar íróval a könyvét. Kiszolgálás is volt, unott arcú pincérnők jártak-keltek az asztalok között, a szlovákiai magyar író csak ásványvizet kért, és két vagy három sós perecet rágcsált el. A moderátor hölgy fáradhatatlanul mosolygott, és arra kérte a szlovákiai magyar írót, meséljen arról, hogyan keletkeztek a novellák. A szlovákiai magyar író azt válaszolta, nem tud erről sokat mondani, alig emlékszik rá maga is, de a moderátor hölgy még legalább háromszor feltette ugyanezt a kérdést. A szlovákiai magyar író a végére nagyon elfáradt, és úgy érezte, abszolút megérdemelte a honoráriumát. A pénzt az írószövetség irodájában vette át másnap, és a nő, aki korábban telefonált neki, és akiről kiderült, ő az írószövetség titkára, közölte, lesznek most ilyen felolvasások, vidéken is, mert hogy van most ez a magyarországi pénz, és lehet menni felolvasni. Be is lehet lépni az írószövetségbe. A szlovákiai magyar író, akinek nem igazán volt mit csinálnia szabad óráiban, belépett és ment és felolvasott, amiért meg is kapta rendre a szerény kis pénzecskéjét. A könyvéről közben megjelent két rövidke recenzió, és egyre több szlovákiai magyar íróval tegeződött. Meg persze ott volt Amália, aki az írószövetségi titkár unokahúga volt, és bejárt néha az irodába, mert nem ismert senkit a városban, és az iroda közel volt az egyetemhez, ahova járt. Amália már férjnél volt, és volt egy kisfia, korán szült, megszakította az egyetemet, és csak nemrég folytatta, most, hogy a kisfia már iskolába járt. A szlovákiai magyar írót lenyűgözte Amália, akinek hosszú barna haja volt, és mindig mosolygós volt a szeme, és a szlovákiai magyar író próbálta maga elé képzelni, milyen lehet, amikor sír, ezzel a mosolygós szemével. A szlovákiai magyar író rendre zavarba hozta Amáliát, amikor bókolni akart neki, és persze magát is, de Amália nem kerülte a társaságát, és amikor egy forró májusi délutánon a szlovákiai magyar író elhívta őt sétálni, Amália azonnal belement, és a végén úgy búcsúzkodtak, hogy mindketten zavarba jöttek, mint a kiskamaszok. A helyzet odáig fajult, hogy az egyik alkalommal, amikor a szlovákiai magyar író és Amália kettesben maradtak az írószövetség irodájában, a szlovákiai magyar író megcsókolta Amáliát, aki visszacsókolt, és percekig csókolóztak, majd Amália hisztizni kezdett, hogy ezt meg minek kellett, amire a szlovákiai magyar író nem válaszolt. Ekkortól Amália eltűnt, nem járt be az írószövetségi irodába, nem lehetett őt elérni, teljesen felszívódott a szlovákiai magyar író szeme elől.

A szlovákiai magyar író vett egy jó strapabíró bőröndöt, és útra kelt az írószövetség pénzén. Felolvasott, beszélt a novelláiról, amelyekről pedig képtelenség volt beszélni, annyira egyszerűek voltak. Leginkább azt mondta, senki ne keressen mögöttük semmit, nincs mögöttük semmi, és ő tudja, így nem lehet írni, de máshogy sem tudja elképzelni. Bejárta az országot, a legkisebb falvakat is, ahol szociofotókra illő nagymamák és bájos, fonott hajú kislányok hallgatták, és ünnepnapokon még népviseletben mentek az utcára, mert ide még nem ért el a settenkedő globalizáció. Bejárta a városkákat, amelyeknek az elmúlt negyven évben lerongyolódott főtereit és utcácskáit most távol-keleti kereskedők és drága külföldi autók lepték el. A szlovákiai magyarok természetesen a rendszerváltás után sem kezdtek el tömegesen érdeklődni az irodalom iránt, inkább a hétvégi piacokra jártak, élvezve, hogy már nem kell úgy átkelniük a határokon, mint valami szökött raboknak, meg nézték a sorozatokat a tévében. A szlovákiai magyar író más szlovákiai magyar írókkal utazott együtt, akik művelt és jó kedélyű társalgók benyomását kívánták kelteni. A szlovákiai magyar írók legfőbb elfoglaltsága abban állt, hogy azon töprengtek és vitatkoztak és háborogtak és búsultak, mi az, hogy szlovákiai magyar író. Egyes szlovákiai magyar írók határozottan elutasították, hogy őket bárki is szlovákiai magyar írónak tekintse, az ő küldetésük a magyar irodalom, és punktum. Csak akkor álltak szóba más szlovákiai magyar írókkal, amikor az írószövetség ezért elég pénzt fizetett. Más szlovákiai magyar írók tüntetőlegesen hangsúlyozták, ők bizony szlovákiai magyar írók voltak, és azok is maradnak, az ő küldetésük a szlovákiai magyar irodalom, és punktum. Amikor Magyarországra utaztak, a magyarországi írók rendkívül szívélyesek voltak velük, bár semmit nem tudtak róluk, és különösebben nem is érdekelték őket, a külföldre szakadt rokonok után maradt kedves kis relikviákként tekintettek rájuk. Amit a legkevésbé értettek, az az örökös vita volt a szlovákiai magyar irodalomról, amely egyesek szerint létezett, mások szerint még a létét feltételezni is felháborító volt. Az írószövetség elég sok Magyarországról érkezett pénzzel táplálta ezeket a vitákat, mert a vita felszabadító, a vita az új demokratikus rend létfenntartó ereje. A szlovákiai magyar írók ahelyett, hogy érdekes regényeket vagy novellákat írtak volna, ebben a vitában őrölték fel egymás energiáit, szimpóziumokat és konferenciákat szerveztek, vaskos tanulmányköteteket állítottak össze, amelyekben újra és újra leírtak minden üres érvet és ellenérvet, amelyeket csak ők értettek, és amelyeknek semmi közük nem volt sem a valóság, sem az irodalom semmiféle lehetséges változataihoz. A szlovákiai magyar írók azonban nem tudtak meglenni e vita nélkül, ha elhalkult, az erejük kezdett elszivárogni. Aki nem képviselt semmit ebben a vitában, az azonnal gyanús lett a szemükben.

[…]