Íme egy ember, aki még akkor is ragaszkodott a hazájához, amikor a hazája nem hogy nem ragaszkodott hozzá, hanem három törvényével és egyre önkényesebb és egyre hajmeresztőbb rendelkezéseivel jogfosztottá tette. Patrióta maradt, holott nem mehetett színházba, nem mehetett moziba, nyilvános könyvtárba se. Attól a jogától szintúgy megfosztották, hogy nyilvános fürdőbe vagy uszodába járjon. Közlekedési eszközökön sem volt joga többé utazni, gépkocsit sem bérelhetett vagy birtokolhatott. Ha Radnóti Miklós magyar költőnek lett volna véletlenül gépkocsija, nem volt, mert szegény volt, állástalan, értelmiségi segédmunkákból élt, mi több, gazdag rokonai segítették, akkor a gépkocsiját is be kellett volna szolgáltatnia. Ha lett volna is pénze, akkor sem nyithatott volna bankbetétet. Zsidónak ne legyen bankbetétje. S ha már korábbról lett volna bankbetétje, nem rendelkezhetett volna felőle. Arany ékszereit, vagyontárgyait, ezüstöt, szőnyeget, szőrmét, grafikákat, festményeket és szobrokat be kellett jelenteni, ezeket a tárgyakat válogatott törvényi fenyegetések kíséretében hivatalos listákra vették, mert zsidó nem rendelkezhetett többé a saját tulajdonáról, s természetesen azt is törvény szabta meg, hogy ki számít zsidónak. Radnóti a feleségével együtt katolikus vallásra tért, s nem a zsidóságtól való menekülés szándéka, nem a félelem vezette őket ebben, hanem a személyes meggyőződésük. Radnóti legkedvesebb egyetemi tanára, mentora, Sík Sándor útmutatását követte, aki szerzetes volt. Kényszermunkára kötelezték. Azon a nyáriasan meleg szerdai napon kellett második munkaszolgálatára bevonulnia, amikor 1942. október 14-én volt szerencsém megszületni Budapesten. A munkaszolgálatosokat egy rendelet sárga karszalag viselésére kötelezte. Ezen a szerdán Hatvanba vitték a cukorgyárba. Magát a cukorgyárat is elkobozták egykori tulajdonosától. Amikor visszatérhetett Budapestre, sárga karszalagját látva kötözködni kezdett vele egy egyenruhás, s a rendőr sem őt védte meg, bekísérték a közeli Albrecht-laktanyába, ahol a földre teperték, gyönyörűen szőke, hullámzó és gyűrűző haját lenyírták, kopaszra, tornagyakorlatokat végeztettek vele, majd kilökték az utcára. 1944 nyarától sorstársaival együtt szabad préda lett, bárki bármikor mindenféle retorzió veszélye nélkül rendelkezhetett a létével, vagy akár életét vehette.

1944. május 20-án vonult be harmadik munkaszolgálatára. Sződligetről gyalog kísérték át Vácra, ahol bevagonírozták, hogy kényszermunkatáborba vigyék Borba, Szerbiába, egy rézbánya körül kialakított munkatáborba, de előbb mégis a nyugati határra vitték, Szentkirályszabadjára, s csak augusztusban deportálták innen. Ahonnan szeptemberben az anyám hamis papírokkal kibélelve megszöktette az apámat, mert a kommunista ellenállási mozgalom csatornáin hírét vette, hogy pillanatokon belül deportálni fogják.

Nem tudom, Radnóti Miklós élete talán nem is azon múlott, hogy patrióta volt-e. Elméje, költészete ennél nagyobbra, univerzálisabbra tört. Talán nem a hazáját szerette ilyen erősen, hanem a szabadság szerelmese volt és szabadságának helyszíneit tekintette a hazájának. Hivatása szerint, és személyesen a személyes szabadság mániákusa volt. Személyes szabadság volt az anyanyelve. Költőtársa, Nemes Nagy Ágnes, a férjével, az irodalomkritikus Lengyel Balázzsal, aki részt vett a magyar antifasiszta ellenállási mozgalomban, de ennek nem a kommunista, hanem a polgári szárnyán, többször felajánlotta, hogy hamis papírokat szereznek neki, vonuljon illegalitásba. Ezt egy másik költőtársukkal, Vas Istvánnal meg is tették, őt szépíró kollegájuk, Ottlik Géza a saját lakásán mentette át a vészkorszakon. S hogy Radnóti visszautasította az ajánlatot, annak csupán egyik oka lehetett a félsz, másik oka egy olyan identitáshoz való konok ragaszkodás, amelyet majd minden ízében ő maga szab meg, és nem a helyzete. Talán ezért sem kívánhatott ilyen hamisítottan privilegizált státust a hamis papírokkal. A személyes szabadság olyan dolog, amely mások rabságát sem tűrheti. Nem tudott nem szolidáris maradni mindazokkal, akiket megfosztottak civil létezésük minden kis praktikus feltételétől, és senki segítségére nem számíthattak. Egy olyan Isten adhatott szubsztanciát a patriotizmusához, aki ugyan mindenható, de a világban és a világi dolgokban jórészt tehetetlen. Egy ilyen istenség létezése szintén elkíséri a kereszténység történetét, ő a korai gnosztikusok istene. Radnóti ragaszkodása mindenesetre olyan istenkísértő emberi bátorságra vall, amely istenkeresésen van megalapozva. Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című, kivételesen mély és alapos biográfiájában azt írja minderről, hogy Radnóti vallási képzeteiről nem tudunk eleget ahhoz, hogy biztosan véleményt formálhassunk róla. De amire verseiből következtetni lehet, az éppen a felnőtt és felelősségteljes felfogás, amely nem dogmákba és hittételekbe kapaszkodik, s még kevésbé illúziókba. Lengyel Balázs úgy emlékezik, hogy egy nappal a német megszállás után, 1944. március 20-án ment el Radnótihoz, hogy hamis papírokat kínáljon fel neki. Azt írja, hogy nehezen beszéltek, mert az élő beszédhez jövő kell, s Radnóti tudta a sorsát. Versei évek óta telve voltak a halál előérzetével. Nem voltak illúziói. Lengyel Balázs beismeri, hogy amire Radnótinak igazán szüksége lett volna, búvóhelyre, azt ő nem tudta felkínálni. A papírokat viszont elutasította. Vállát kicsit megvonva azt mondta még Lengyel Balázsnak, hogy bármily furcsán hangzik, neki az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban.

Ha egyetlen puskalövés nélkül meg lehet szállni, akkor mi lesz ebből az országból, kérdezte.

[…]