A prózaíró

Kiszerkesztettem a barátaim.
Megírtam őket, és sorra tűntek el
az életemből. Hiszen ki is választana
olyan bizalmast, aki legféltettebb titkait
egy kisebb tömegre bízza?
Pedig nem is mindent ők árultak el,
voltak kémeim, bár legtöbbször éppen
ők maguk.

A legváratlanabb pillanatokban fedték fel
a legsebezhetőbb pontjaik.
És én pontosan tudni véltem, mikor hazudnak
a jóhangzás miatt, és mikor szakítanak
szakadéknyi rést belátni a történetek
zsinórpadlásába.
És mégis mindent összekuszáltam.

A bizalom úgy keringett köztünk, mint a vér
az egészséges szervezetben.
De elárultam és elárusítottam őket,
innen nincsen visszaút.
A társaságban felém biccentenek,
majd elfordulnak titkos életük felé,
testükkel takarják, rá ne lássak.

Néha kinyitom a könyveket,
amikbe zártam őket.
Fintorognak, és elfordulnak tőlem ott is,
hiszen tudják, minden, amit mondanak,
felhasználható ellenem.

(Fotó: Bach Máté)