Első rész

Végre visszatérhetek a sertésügyre – az olvasó legnagyobb örömére, aki türelmesen várja, hogy választ kapjon erre a kérdésre. De mivel ez igen szövevényes, attól tartok, hely hiányában ma nem jutunk el odáig, hogy választ adhassunk a címben feltett kérdésre; ez csak bevezető lesz a probléma megoldásához.

Kiindulásképpen meg kell különböztetnünk három kérdést. Először is, egyáltalán miért vannak étkezési előírások, miért hozták a kasrut törvényeit? Másodszor: miért különösen gyűlöletes a disznó a tisztátalan állatok között? És végül: egyáltalán miért teremtette az Úristen a disznót? Tudomásom szerint eddig még senki sem töprengett el ezen a kérdésen sem a zsidók, sem a keresztények közül. Szent Tamás szerint arra az általánosabb kérdésre adott válaszból következne ez a válasz is, hogy mi okból teremt Isten bármit is, de Szent Tamás aligha gondolkodott el a sertés sajátos esetén. (Ha elgondolkodott volna ezen, alighanem azt mondta volna, hogy mivel a sertés létezhet – márpedig minden jel szerint létezhet, hiszen létezik is –, akkor léteznie is kell, mivel sertés nélkül a világ, amely létezhetne, de nem létezik, nem lenne teljes: nem lenne a lehetséges világok legjobbika, mert hiányozna belőle valami. Nevezetesen a sertés.)

A kóser állatoknak két feltételnek kell megfelelniük: legyenek kérődzőek és párosujjú patások. A disznó patája olyan, amilyennek lennie kell, de nem kérődzik. Ez fontos lesz a második kérdésre adott válaszban. Érdemes ennek kapcsán emlékeztetni arra – szembesülve azzal, hogy Európa különböző országaiban, de mindenekelőtt Angliában egyre inkább hajlamosak arra, hogy lázas sietséggel eltüntessék a disznókat ábrázoló rajzokat és egyéb képmásokat, mert attól tartanak, hogy ezek „sérthetik” a muzulmánokat –, hogy a sertésfogyasztás tilalma pontosan ezt jelenti: nem szabad enni belőle, olyan tilalom viszont nincs sem a judaizmusban, sem az iszlámban, bár egyikben sem engedélyezett a disznóhús fogyasztása, hogy nézni, rajzolni, festeni stb. sem szabad.

A kasrut törvényeit és általában az Ószövetséget rendszerint többé-kevésbé allegorikusan értelmezték a keresztények. Így például azt írja Iréneusz Az eretnekség ellen című nagy művében (V.8.3.), hogy a tiszta állatok, amelyek kérődzőek és párosujjú patások, a keresztényeket jelképezik, akik rendíthetetlenül közelednek a hit által az Atyához és a Fiúhoz, és éjjel-nappal Isten igéjén elmélkednek. A tisztátalanok, a nem kérődzőek és nem párosujjú patások olyanok, akik nem hisznek Istenben, és nem is elmélkednek Isten igéjén. Azok viszont, amelyek ugyan kérődzőek, de nem párosujjúak, a zsidóknak felelnek meg, akik „a szájukra veszik Isten igéjét”, de csak az Atyában hisznek. Az úgynevezett Pszeudo-Barnabás (ismeretlen szerző, ő írta Barnabás levelét az I. vagy a II. században, állítólag semmi köze a Szent Pál társaként ismert Barnabáshoz), aki szélsőségesen allegorikusan értelmezte az Ószövetséget, azt írja, hogy tévednek a zsidók, amikor szó szerint értelmezik az étkezési törvényeket, mert ezek arra akarnak figyelmeztetni, hogy milyen emberek kerülendők. Tehát a sertéshústól való tartózkodást ilyen intelemként kell értelmeznünk: kerülendők az olyan emberek, akik úgy viselkednek, mint a disznók. És itt megint nem tudom megállni, hogy ne iktassak be egy kitérőt (ezzel már reménytelen messzeségbe kerültünk attól a perspektívától, hogy valaha is eljutunk szerencsésen a sertéstéma végéig): Markiónt nemcsak azért ítélték el szigorúan a korabeli egyházatyák, mert elvetette az egész Ószövetséget, hanem azért is, mert szó szerint értelmezte, nem pedig allegorikusan, így a Markiónt támadó vitairatok – a legismertebbeket Iréneusz és Tertullianus írta – egyben a zsidók ellen is íródtak annyiban, amennyiben az Ószövetség szó szerinti értelmezésének elítélésére összpontosítanak.

De néha a zsidó interpretációk is tartalmaztak allegorikus elemet. Egyes rabbik különböző korai keresztényekhez hasonlóan úgy vélték: Isten azért adott nekünk étkezési előírásokat, hogy óvjuk a lelkünk tisztaságát; mások konkrétabban értelmezték, szerintük a tiszta és tisztátalan állatokra való felosztás is beleilleszkedik a szeparációt – a sacrum és a profanum szférájának elválasztását – hirdető általános elvbe, melyen az egész Ószövetség alapul: tiszta–tisztátalan, isteni–emberi, szent–hétköznapi, Izrael–más nemzetek és így tovább. Ezt nehéz lenne tagadni. Az is magától értetődőnek látszik, hogy az étkezési előírások célja a zsidók és a filiszteusok megkülönböztetése volt. És valóban (itt újabb kitérő következik), az izraeli és júdeai dombokon feltárt kánaáni települések kora vaskori leleteiben nem találtak disznócsontokat a régészek, miközben a filiszteus településeket feltáró ásatások során nagyon sok került elő, ugyanebből a korszakból.

A kasrut törvényeinek leggyakoribb interpretációja – bizonyos állatok húsa egyszerűen egészségtelen, mert dögökkel és más disznóságokkal táplálkoznak – alaptalannak látszik. A rabbik többsége úgy gondolja, nem kell magyarázatot keresni: nem lehet kifürkészni az Úr szándékait, és nem is kell próbálkozni ilyesmivel. Elég annyi, hogy vannak ilyen törvények, és ha betartjuk ezeket, azzal megmutatjuk, hogy engedelmesek vagyunk, bizalommal tekintünk Istenre.

[...]

PÁLFALVI LAJOS fordítása