Térey János írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

túl sokat gondoltam a színházművészetre
miközben játszottam
Ha játszunk
nem szabad a színházművészetre gondolnunk

Thomas Bernhard: Egyszerűen komplikált (Erdélyi Z. János fordítása)

 

…az Úr, a Teremtő azt mondja, hogy valami nem stimmel, valami baj van
ezzel az egész teremtéssel, mire Lucifer azt mondja: nincs ezzel baj,
csak kedélytelen, só kell bele, el kell tudni adni azt is, ami szörnyű.

Keserű–vidám vallomás a XX. századról (Interjú Verebes Istvánnal)

 

Az Örkény Színházból meg a Radnótiból tíz éve, tíz esetben kilencszer úgy megyek haza, hogy színházban jártam. Előadást láttam. Felgördült a függöny. Legördült a függöny. És ez nem biztos, hogy jó. Sőt biztos, hogy nem jó. Nekem arra volna szükségem, de még mennyire szükségem volna, hogy itt velem történjen valami. Kavarjanak föl, forgassanak föl, ízeimre szedjenek szét, rázzanak meg jól, és rakjanak össze újra. Hát nem történik. És akkor az Örkényről meg a Radnótiról szólva kifejezetten a magyar színjátszás krémjéről beszéltem.

Egy művészeti titkár mindjárt a kezdet kezdetén szólt egy vidéki színházból, hogy kérem, ezt azt előadásunkat ne nézzék. Szégyellik, kezét csókolom? Akkor miért öltek bele annyi energiát, és nem utolsósorban pénzt? Jól van, asszonyom, akkor nem nézzük, közölte vele egyik előválogatónk, Bazsányi Sándor. Néztünk helyette mást. Amit hivatalosan regisztráltak, azt muszáj is volt néznünk. Előfordult, hogy vadásztam egy előadásra, és várólistára iratkoztam, türelemmel keresve a helyemet. Előfordult az is, hogy menekültem egy előadás elől, de a munkám természete miatt hiába, és az elkerülhetetlen találkozás tökéletesen igazolta aggodalmaimat.

Először minden érdekel, de ez csupán a fölvezető kör. Az első igazi lépcső az, amikor dühös vagy: miért kell itt lenned, és ezt a szemetet nézned. Szemlesütve ülsz az ilyenkor mindig szűk zsöllyében, összekulcsolod a két kezed az öledben, és szinte szégyelled magad azért, hogy hagytad magad becsalogatni; meg azért, hogy egyáltalán színházzal foglalkozol. A második, amikor elalszol a nézőtéren, pedig azelőtt sohasem, mint ahogy repülőgépen sem. A harmadik, amikor immunis leszel minden színházi örömre. Aztán szünet. Aztán megint kinyílsz, és olyan összefüggéseken gondolkozol, hogy a pesti Melinda is jóval idősebb Bánknál, meg a szolnoki Lady is Macbethnél, mégsem reflektál egyik esetben sem a főhős anya-komplexusára a rendező. A negyedik lépcső tehát a felszabadulásé. Megúsztad. Most már magadtól is mehetsz megint színházba, nem kell, hogy küldjenek.

Nem érek rá, szolgálatban vagyok. Hol? Hát a színházban. Vasárnap délután háromkor, Kecskeméten? De jó neked. Miért volna jó? Jó, ha azért fizetik az embert, hogy szórakozzon. Szórakozzék? Nem ilyen egyszerű. Ez főállás. Egy éven át elvon a családodtól, kikapcsol minden másból. Elvileg nyilván szórakozol, nem neked kell ágálnod a színpadon, hanem nekik, viszont semmi mást nem fogsz tudni csinálni mellette. Ilyen mennyiségben ez monoton daráló, és szerencse is kell, hogy a csodára pihent érzékszervekkel találj rá, hullafáradtan is észrevedd az özönben.

Nem szenvedünk-e heveny színházmérgezést, miközben mindebben gyönyörködünk vagy miközben mindezt elviseljük?

Miközben végigsüvölt a véget érni nem akaró miskolci főutcán a sarkvidéki szél.

Miközben betévedünk válogatótársammal, Regős Jánossal egy kassai moziba, ahol éppen a Down-kórosok Mikulás-ünnepségét próbálják.

Átvonul az a négy méltóságteljesen lassú szarvas az egerszegi úton éjfélkor. Meg egy róka. Meg még négy őz.

De ez már a vége felé történt, és ebbe sem haltunk bele.

 

 

Elemi vs. polgári? – Ibsen, Brecht stb. – Biztonsági játék

 

Miután eleget viaskodott bennem a rend embere és a szenvedélyé, azt tettem meg mércémnek: mikor sikerül végre elfelejtenem a színházban, hogy színházban vagyok? Nem az a kérdés, érezhetem-e megint ugyanazt a fölvillanyozó színházi örömöt, amit tizen-huszonévesen éreztem a Katonában Ascher Három nővérén meg Ács János Luluján, hanem hogy mikor adom meg magam. Mikor érzem magamat bevonva. Először Hegymegi Máté Peer Gyntjén sikerült, igaz, zömmel nem is tartózkodtunk az öt óra alatt színházteremben. Utána Kolozsváron esett le az állam. Rosmersholm. Elemi színház. Megint egy Ibsen, ez az ő évada, de ez már az érett, befutott bácsi, az elcseszett párkapcsolatok és a polgári világrend legelső alkonyának specialistája. Tátva maradt a szám. És a lélegzetem is elállt. És a könnyem is eleredt. Hallatlan erőt adó gyöngeségek. Szóval az addigi kilencvenből egyetlen előadás volt képes így hatni az érzékeimre, és olyan reakciót kiváltani belőlem, amelyet a katarzis testi kísérőjelenségeként ismerünk. Akár csak a remegést a gyomorban. Az, ugye, nem olyan jó arány?

Ibsen évada. És Brechté. De Brechttől, fájdalom, majdnem mindig mindenki ugyanazokat játssza. Koldusopera (bár idén ezt az egyet pont nem), Szecsuáni (3), Kaukázusi (3), Kurázsi mama (1). Kivétel Zsótér, aki elég szenvedélyesen és szisztematikusan végigzongorázza ezt az életművet. Idén márciusig ő sem újított a műveleti repertoáron, majd fog A gömbfejűek és a csúcsfejűekkel, de rajtunk az már nem fog segíteni. Ha már mindenki ugyanazt játssza, mármint a gyermekelhelyezés történetét a hatalmi válság közepette, érdemes szembesíteni a színházcsinálókat azzal a zsúfolt helyzettel, amely az ő biztonsági játékuknak köszönhetően előállt. És ha már mindenhol szinte ugyanaz a menü, és három Kaukázusiból tényleg három lett jó, hozzuk el Pécsre mind a hármat, nesztek. De ti tényleg ennyire nem szoktatok egyeztetni egymás között? Vagy épp ellenkezőleg, puskának használjátok egymás műsortervét? Van, aki bevallottan igen. Egyetlenegyszer hallottam csak olyat az egy év leforgása alatt, hogy ha X rendez egy Oidipuszt idén, akkor én nem rendezek, várok vele, annyira tisztelem őt.

Jönnek végtelenítve a shakespeare-i falanxok. Sokáig gondoltuk úgy, hogy idén őt senkinek sem sikerül igazán megszólaltatnia. Bemutatói sorából szívesen emelnék ki valami átütőt, de hát február közepéig nincs. Sok majdnem jó van, például az Örkény IV. Henrikje. Csatateret kamaraszínházban megjeleníteni nem mindenkinek sikerül, sűrűn csörgetett láncokkal itt mégis; az egész mégsem jelentős. Jó a szegedi, kórházi János király (a Dürrenmatt-féle, pengeéles átiratot játsszák). A lepusztult lépcsőkön zajló előadásnak nem sikerül túlpördülnie a formai ötleten, de politikai kontextusa mit sem fakult. Mindenki mindenkit megeszik reggelire. A szatmárnémeti Tévedések vígjátéka, Bocsárdi feketére festett komédiája, ez a hideg marionett érintetlenül hagyott, igaz, a darab is. Nem hiszem el, hogy két homlokegyenest eltérő karakterű főszereplője összetéveszthető, hiába kopasz mindkettő, mint itt, az úgy kevés. A marosvásárhelyi, vizes Macbeth percekre a kortárs román színjátszás teremtő lendületét idézte, habár se nem elég bátran, se nem frissen, se nem önállóan. Egyik (ígéretes) főszereplője sem ért még meg a szerepéhez, viszont Gasparik Attila milyen jó Duncan király (ami Kautzky Armandról már nem mondható el Szolnokon, és akkor egyebekről tapintatból nem szóltam). Ifj. Vidnyánszky Attila ötlettornádójából nem látszik ki az Ahogy tetszik az Ódryn, Miskolcon Rusznyák Gábor ugyancsak teletömött változatában legalább a darabot eljátsszák. Halványul emlékezetemben a radnótis Téli rege, de megmarad egy delikát kacatpop Szent Iván-éji álom Celldömölkről. És az utolsó előtti pillanatban jött Şerban doboznyi térben is nagyszabású, a föltekert hangerőt leszámítva józan arányérzékkel kivitelezett III. Richárdja, ugyancsak a Radnótiban, Alföldivel, László Zsolttal, Kelemen Józseffel, sorolhatnám.

Hadd jegyezzem meg, Şerbané virtuóz színház ugyan, székhez is szögezett, mégis elmaradt az emlegetett remegés a gyomorban. Olyat csak Újvidéken éreztem megint, Danilo Kiš regényének (Borisz Davidovics síremléke) erőteljes és ihletett színi változatát szemlélve. Zenés ez is, mintha húsz éve kötelező lenne mindent alázenélni, de itt jól teszik, fájdalmasan szépen. (Egyébként is úgy tapasztaltuk, hogy a könnycsatornákat sokan szeretnék működésbe hozni a lehető legolcsóbb eszközökkel. Másrészről tapasztaltuk azt is, hogy néha, amikor a színházcsinálóknak végképp nem jut eszükbe semmi, akkor kéznél van a jó öreg Goldoni, és visít a délután hármas előadás hétéves közönsége.)

Csehov három Ványa bácsival (Szeged, Kecskemét, RS9), két Három nővérrel (Maladype és Debrecen) s egy szombathelyi Ivanovval képviselteti magát – nem rajta múlik, hogy nem igazán emlékezetesen, kivéve Debrecenben, Ilja Bocsarnikovsz nem túl radikális, de annál értőbb tolmácsolásában. Szász János kecskeméti Ványájában például nem találják helyüket a nyolcvanas évek magyar slágerei, lehullanak Ványáékról, „mint ruha / másról a boldog szerelemben”, pedig ez volna a szervező ötlet. Bodolay olvasatában, Szegeden annyi volna a táncházi muzsikálás meg a countryzene apropója, hogy „jelenetek a vidéki életből”. S a tér? Skandináv minimál. Hogyan jön össze mindez, ne tőlem kérdezzék. Nagy úr a formakényszer. Hasít Dosztojevszkij is a három A félkegyelművel (az egyik, Ascheré, simán Miskin névre hallgat), sláger a Bűn és bűnhődés, mint mindig. Nem engedik feledni, hogy Dosztojevszkij ezeket regénynek írta, és csak A félkegyelmű cselekménye igazán színszerű (ja, meg A játékos!); a többiből óhatatlanul fontos, jellegadó elemek vesznek el a deszkákra alkalmazva. Ha gimnáziumi segédanyagnak játsszák, akkor értem a választást, de akkor is mély meggyőződésem, hogy nagyon nagy luxus előhalászni ezeket a rengeteg alkotói látomással terhelt történeteket, ha nem gondolunk róluk semmi különöset. Nehéz győzni velük a színpadon, ifj. Vidnyánszky invenciózus nemzedéki olvasatának majdnem sikerül azért.

Dankó István igenis gondol valamit Gogolról a Sufniban. Nos, olyan döbbenetesen lényeglátó, tömör és velős, friss szemléletű és formanyelvű adaptációt ritkán látni, mint ez a Holt lelkek. Nagyon nem házi feladat.

Akad García Lorca, egy remekül induló, ám végül romalagziba fulladó Vérnász Kocsis Páltól Kecskeméten (1) és Bernarda Alba háza (2 + 1 balett). Martin McDonaghtól mindig minden megy, idén például a Leenane szépe (1 találat), a Hóhérok (2) és létezik továbbfutó A párnaember (1); állandó benyomásom, hogy a szerző alapvetően érti és szereti hőseit, a magyar rendezői pedig inkább nem; azért gondolom ezt, mivel rendre kigúnyolják őket, mint például Gothár, A kripliben még nem, a Hóhérokban már bántóan igen. Engem meg úgy hagy hidegen az egész fekete humorba ojtott kocsma-szoció, ahogy van. (Régen furdalja az oldalam, ha az ír helyneveket becserélnénk Nyírábrányra és Baktalórántházára, ki nézné idehaza… nagyszínpadon? Látva fapados változatát, Egressy Portugálját Csíkszeredában, megvilágosodtam.) Jon Fosse három színművét játsszák három helyen, változékony hatásfokkal. Megint van A mi osztályunk, ezúttal Tatabányán és kitűnő kiállításban; ami engem illet, szeretném szem előtt tartani, hogy a darabválasztás márpedig döntés, és én Tadeusz Słobodzianek művének lapos didaxisa, szájbarágós, humanista hatásvadászata mellé sosem tenném a voksom. Ez a darab is megerősített abban a mély meggyőződésemben, hogy a holokauszt megtörténtének, egykori széleskörű társadalmi támogatottságának borzalmas rejtélye világosabban érthető és átélhető a művészet közbejötte nélkül. (Hogy egy példát hozzak: ebben a mára már világhírű darabban a zsidó-kommunista agitprop mozisból lett ávós verőember egyetlen fia valóban ugyanazon a napon hal meg bombamerényletben, mint a zsidókat lincselő, magát az új rendbe mégis sikerrel átmentő katolikus honpolgár egyszem gyermeke vízibalesetben… Tényleg? „És nézte ezt az Ég, és nem segített?” És ezt nekem mint nézőnek el kellene hinnem? Jaj, hagyjanak már békén.)

Van Molnár Ferenc minden mennyiségben, akad Liliom, Az üvegcipő és Játék a kastélyban (2); a Delila, a Hattyú és a Marsall későbbre maradt. Ám a magyar klasszikusok közül egyértelműen Szép Ernő Vőlegénye az évad leggyakrabban játszott darabja (3), megrendezte Szikszai Rémusz Kecskeméten, Novák Eszter Szentendrén (majd a Belvárosiban is) és Mohácsi János Szombathelyen. Számomra nem egyértelmű, miért. Hiszen egyetlen csöppet is rokonszenves szereplője sincs, „nincs kivel menjek”, sem a pitiáner, házasságszédelgő fogorvossal, sem a hisztis, számító széplánnyal; hogy a szánalmas pojáca apukáról, Csuszik Zsigáról ne is szóljak. Értem én, hogy a húszas évek rossz közérzetét és ronda erkölcseit veszi célba, de társadalmi színműnek kevés, Szép remekléseihez képest sótlan, vígjáték létére humora sem sok, és fogyatékosságaiért nem kárpótolnak sem a nyelvi szépségek, sem a kosztümös kiállítás. (Vámos László 1982-ben forgatott belőle filmet, Esztergályos Cecíliával és Agárdy Gáborral a főszerepben.)

Kortárs magyar szerzők közül Háy Jánost játsszák leggyakrabban, négy bemutatójáról tudok csak ebben az évadban, és láthatáron legalább három-négy további. Bevált recept, az előadások mégsem jók. Tasnádi István kettővel képviselteti magát, premierrel is, a Kartonpapával Fehérváron (volt rá jegyünk, ám Egyed Attila eltörte a lábát, mielőtt nézhettük volna). Spiró diplomás ingatlancsalókról írt új kamaradarabot. Elborzasztó látlelet, amelyik nem annyira műalkotásként vagy a remek színészi játék által hat (Rezes, Fullajtár, Bányai Kelemen Barna!), mint inkább a benne foglalt, förtelmes valóságanyag letaglózó súlyával. Pécsen a rokonszenves Vinnai sajnálatos esetébe, A diszpécs®-be futottunk.

 

 

Vidék? – Kommersz? – Színházi szűz!

 

„A fővárosban is megállná a helyét”: ilyet már nagyon régóta nem lehet mondani. Bár a főváros tisztességesen üzemel, de szívdobogtató izgalmakért megint vidékre vagy pláne határon túlra kell menni. Egyre jobb dolgok történnek Miskolcon és Kecskeméten. Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen. Nyíregyházán és Szatmárnémetiben. Tatabányán! Szombathelyen, Székesfehérváron és Sepsiszentgyörgyön is – de azt évek óta tudtam. Kaposvár viszont tanácstalan, Pécs Nemzetije színtelen és Debrecen kissé (?) régimódi. Erősen feljövőben Szeged – de ott meg az igazgatóváltás homálya…

Kerestük a minőségi kommerszet is, mert szükség volna rá, azonban bulvárt találtunk helyette. Minden fut, ami a Broadwayn, a Westenden, a Ku-Dammon egyszer már aratott, lehetőleg azonnal, hevenyészett fordításban, sztárokra osztva a főszerepet, és dől a nép.

Tavasztól tavaszig úgy indultam el mondjuk a Játékszínbe, az Újszínházba vagy a József Attila Színházba, Szolnokra és Egerbe, mintha nem tudnék semmit a társulatról és a házban honos művészi elképzelésekről. Próbáltam elvonatkoztatni, felejteni előítéleteimet, törölni az itteni színészekkel kapcsolatos emlékeimet. Mintha külföldről csöppentem volna ide. Úgy indultam el, mint egy színházi szűz. Úgysem fog menni, mondta mindenki. De azért néha ment. Láttam például, hogyan reagál a kor kihívásaira az „angyalföldi népszínház”, új fordítással, színészválasztással, színes molinókkal a megújulás jegyében, egyelőre szerény eredményekkel. (A layout és a PR külön fejezet lenne a Radnóti és a Katona teljes megújulásától az egri Gárdonyi Géza vagy a szolnoki Szigligeti Színház grafikusának egészen másféle arculati elképzeléseiig, de erre most nincs terünk.)

Számomra ez alatt az egy év alatt, amikor mindent látnom kellett az égvilágon, sokkal érdekesebb volt, hogyan sikerül optimálisra valami az adott (jó) körülmények között a végeken, mondjuk Révkomáromban, mint az, hogy miképpen születik valami feledhető, közepes fajsúlyú semmiség a (fantasztikus alkotócsapatot magáénak tudó) Katonában. Vidéken és határon túl elhatározás nélkül is könnyen érvényesült a szűz szem, mert néhány esetben valóban nem tudtam semmit az adott színházról a puszta létének tényén kívül, például ugyancsak a révkomáromi Jókaiban; és jó volt ismerkedni, még ha kurtán is.

Elég gyakran éreztem úgy, hogy nem a magam életét élem, olyan színházakba járva folyamatosan, amelyekbe egyébként be sem tenném a lábam. Ezt vállaltam negyvenhét évesen, Ványa bácsi életkorában, és nem tagadom, néha az ő érzéseivel is a lelkemben (sic!): „És most, amikor megöregedtem, ki akarnak rúgni innen” (Makai Imre fordítása). Nem, nem, én dolgozom! Mégis inkább Asztrov doktor az én emberem.

Értek meglepetések, ha nem is mindig a színház által. Elvégre miért pont Koltay Gábor keze ne sülhetne el Zilahy Lajost rendezve a budoárjellegű, vörös lámpaernyős, liliommintás, csillámló tapétájú Turay Ida Színházban, Détár Enikővel Bajor Gizi egykori híres szerepében? Vagy miért ne történhetne valami Karinthyéknál? A családias hangulatról szóló beszámolókat, persze, mindig gyanakvással fogadtam, azt hiszem, én László Zsolttal tartok, aki szerint: „halálom, amikor meghallom, hogy családias színház. Akasztófát rajzolok magamban akkor… Nem pihenni, nem kikapcsolódni járok a próbákra, előadásokra.” Hogy kinek mi a véleménye a repertoárról, más kérdés. Azt sem lehet elvitatni, hogy Karinthy Márton egy sivár kültelki moziból teremtett valódi játszóhelyet, és úgy szerződtet jó (és nem okvetlenül parkolópályán lévő) színészeket, mintha a belvárosban tenné ugyanezt.

Ezzel szemben Alföldi Róbert sufnituning nyomorpornója Budaörsön, Tolsztoj (méltán) periferikus műve alapján, amelynek már a címe is súlyos: A sötétség hatalma, ajjaj. Benne mégis olyan sziporkázóan szép alakításokkal, mint a Balsai Mónikáé vagy a Spolarich Andreáé. (Miért tűnik abban a szoc. művházas környezetben minden, de minden egyetemista vizsgaelőadásnak?) Ugyancsak Alfölditől a szombathelyi Volpone viszont jó, mert ezúttal támogatja őt egy életképes darab; kevésbé sikerült a Centrál színházbeli Kísértetek, Ibsen legsötétebbike. Gyanús színmű, kicsit túlmozgásosnak és elfuseráltnak tűnik, de azért darab ez is. Hiába ordítanak benne, ez csak szalonborzongás Andryj Zsoldak elementáris Rosmersholmjához képest. Alföldinek mégis van egy vízjel gyanánt ható, kiforrott rendezői nyelve. Ezzel szemben például Szikszai Rémusz, ahogyan én látom, mindig az adott színházra szabja elképzeléseit.

(Azon érdemes morfondírozni, kell-e – mert szabadnak biztosan szabad – egy adott évadban egyetlen rendezőnek öt-hat előadást rendeznie, bírhatja-e szuflával és főleg szellemmel? Kettőnél többet rendeznie? Ki mondja meg? Törvény nem tiltja.)

 

[...]

 

(Fotó: Valuska Gábor / Litera)