Elástuk. Ártatlan homokozásnak indult, két lány a kertben: lépésnyi tér, négy deszka a házfal, homokból szék, asztal, vacsorázik a család. Pucér, fikarcnyi kaucsukbaba a gyerekünk. A kezemmel ásom neki a gödröt, a homok alatt már föld van, gilisztás, gombaszagú, abba tesszük bele a babát. Mintha ez lenne a törvény. Derűsen rászórjuk a homokot, gondosan rálapogatjuk, elsimítjuk. Nincs baba, nem is volt, nem beszélünk róla, játszunk tovább. Amikor hívnak, fegyelmezetten bemegyünk, mert jók vagyunk, kezet mosunk, csorog be a sár a lefolyóba, ahol a sötétség lakik.

Senki nem emlegeti többet, de én tudom. A babának föld van a szájában, nem kap levegőt. A babának nyitva van a szeme, nézi a feketét, de kiabálni nem tud. Buta, gyenge, kicsi, meg kell halnia. Egész este ott ez az új, ismeretlen, fájdalmas jóérzés, a hasamat bizsergető, egész testemet lefele húzó vad bűntudat, az ágyban összeszorítom a combjaimat, lüktet köztük a pokróc, a szememet szorosan lehunyom, úgy hallgatom, ahogy anyám a kisbabát eteti. Tente, baba, tente. Minden jó lesz, ha levegőt bírok venni. A baba meghal, én élek. Nem engedem, hogy betakarjanak.

 

Az unokatestvéremmel játszunk a kertben. A játék neve: a gonosz tornatanárnő. Még kisiskolás vagyok, nincsenek tanáraim, mint neki, de a tanítónénitől félek. Szünetben, amíg a többiek az udvaron vannak, én bent a homályos teremben a fázós öregasszony mellett támasztom a cserépkályhát, forró és vörös lesz a tenyerem. Hosszan magyarázom, hogy én is tanító néni akarok lenni, mert annyira de annyira szeretem a tanító néniket. Már az arcom is vörös, mert igaziból csak rettegek a suhogó mutatópálcától, amivel tenyerest szokott adni a fiúknak.

Az unokatestvéremmel azt játsszuk, hogy a tornatanárnő elfenekeli a lányokat, és kidobja őket a szemétbe. Összekucorodom a földön, átfogom a térdemmel a kezem, becsukom a szemem, elképzelem, hogy a nagy kukában ülök a büdös bádogsötétben. Szégyelld magad, kiabálja kintről, rossz voltál! A sebes szívdobogásomon át is hallom. Sós a könny, édes a szégyen. Senki vagyok, élvezem. És szégyellem magam, mert szégyellem magam.

 

Harminc évvel később egy berlini parkban nézek két kislányt, lovasat játszanak. Az angyalarcú fekete copfos ordítva szidja a kis szőkét, Du bist ungehorsam! Engedetlen vagy, vad vagy, na majd én betörlek! Mit nyerítesz, mit kapálsz, mit képzelsz? Megbüntetlek! Megrángatja a zablát, a kislány meghőköl, aztán könyörögve a lábához borul, a másik diadalmasan felkiált, egymásba felejtkeznek, állat és gazdája. Húzd meg, ereszd meg, senki vagy, minden vagy, tanulják az erőszakot és az engedelmességet. Keserű a szám. A lóversenyek jutnak eszembe, az ostor, a kesztyű, a bőrszag, a versenyszag, a haragszag. A szőke kislány kéjesen veti alá magát az erősebbnek, de közben meg-meghőköl, fejét rángatja, prüszköl, mintha lehetne még saját akarata. Elfordulok, nem várom meg, amíg a copfos rámászik, és a gerince beleroppan.

 

Négy lány, én meg három nővér, a barátnőim, állunk a dombon, a frissen vágott mogyoróvessző-íjunkat szorítjuk. A kócideg kifeszítve, a nyíl kilövésre kész, akármeddig elvisz, eltaláljuk és leterítjük vele a távolban legelő szurokfekete bivalybikát. A sebesség legyőzi a súlyt, ha elengedjük a nyilat, beletalálunk egyenesen a szívbe. Ezt ma is biztosan tudom.

 

Osztálykirándulás, szédítő hőség, lihegve menetelünk a poros úton. Torkig laktunk a nyári sárga puszta tájjal, az erdélyi halomsírok látványával, az egymásba omlott csontvázak elképzelt emlékével, a szánk fájdalmasan száraz, sehol egy korty víz. Minden átforrósodott kulacsot kiittunk, ég a nyakunk, ömlik rólunk az izzadság. Épp felfelé kapaszkodunk egy hosszú emelkedőn, amikor B. leül a földre, az arca torz a kíntól és a dühtől. Kész, ennyi volt, ő nem megy egy lépést se tovább ebben a cipőben. 

Megállok, lenézek rá. Nem vagyunk régi barátnők, de pár nappal azelőtt hosszan és bizalmasan elmesélte nekem szerelmi szenvedését. Van szegénynek baja elég, gondolom, és hirtelen, a magam számára is váratlanul, felajánlom neki a tornacipőmet. Minél jobban vonakodik, annál inkább erősködöm. Most már nem hagyom annyiban, mert közben a többiek is megállnak, körénk gyűlnek, egyre hangosabban és haragosabban várják, hogy mehessünk végre tovább. Köztük van az a fiú is, akibe halálosan beleszeretett. Már meg is bántam az egészet, de még jobban kezdem bánni, amikor végül mégis felveszi a cipőmet. Az övé véres, de különben is kicsi rám.

Mezítláb álldogálok az úton, és ráng az arcom. Az aszfalt iszonyatosan forró. Már késő, már mindegy, és nem szólhatok egy szót sem, én akartam. Feketén kavarog bennem a hülyeségem miatti szégyen. Ráadásul B. erőre kapva mellém szegődik, és láthat valamit az arcomon, mert folyton kérdezgeti, hogy minden rendben van-e, szeretem-e így mezítláb. Keservesen bólogatok. A domb tetején már kergetni kezd, hogy lássa, tényleg nincs-e semmi bajom. Szaladok lefele a verőfényben, csattog pucér talpam a poros aszfalton, minden lépés éget, láng csapdos ki a számon, nem kapok levegőt. Sistereg minden, rossz rádió, pattog a fülem, távolról hallom B. vidám kiáltozását. Süllyednék el a föld alá, dögölnénk meg mind a ketten. 

Még nem tudom, hogy az út alján lesz majd egy vályú, csorgóval, a juhoknak. Nyelem majd nagy mohó kortyokban a vizet görnyedt háttal, a szemem szorosra zárva. Ragyog a vízen a nap elviselhetetlen tükörképe.