Egy nap megkérdezem, futhatnék-e az épület körül. Rekreáció, nem ez a célja itt mindenkinek? Tetszenek a barakkok, a Göbl Lipót egykori birtokáról elnevezett mező tágassága, a teraszos kapubejárat, a környék, az útvonal a komplexum körül, úgy számolom, legfeljebb nyolcszáz méter lehet, jelentősre nem vállalkoznék, négyszer-ötször körbenyargalom fehér vánkosruhámban, melyet mintha rám öntöttek volna, legfeljebb hét-nyolcszor, ennyi az egész. A boldogult válasz, megfontoljuk kérését, majd másnap, hosszú megfontolás után megszületett a döntés, nos, megfontoltuk kérését, egy körről lehet szó, kísérővel. Vagyis gyalogtempóban, hacsak nem fut a kísérő is, aki az ajtóból integet, hetven körül lehet. És mindehhez a kegyelem leereszkedő mosolya, te szentséges ég, mi mindent köszönhet nekünk az ország, velünk lehet beszélni, mi együttműködünk, mi segíteni akarunk. Egy kört tehát, kísérővel, ha lehet, énekelve. Megrázom a fejem, futni szeretnék, mondom, azt nem lehet, feleli, rázom a fejem tovább, mintha belement volna valami. Olvasta mostanában az Elégiákat, doktor úr?

A következő alkalommal ismét az asztalitenisz kerül szóba, látom magam az üres teremben, ahogy felügyelem a többi, a túladagolt gyógyszerektől a mozgásképtelenség határán és a teljes koordinálatlanság gyöngyöző borsóhüvelyében imbolygó társaimat, Garfieldot, azt a másikat, aki éjjelente egy szemhunyásnyit sem alszik, és reggel úgy düllednek ki a kapillárisoktól duzzadó szemei, mintha festéket fecskendezett volna beléjük, a túlkorosat, akit a sokat látott igazgató megkímélt a „felnőttek késes osztályától”, ahol szinte kizárólag a végstádiumba jutott alkoholbetegeket kezelték, azt, aki nem evett, a semmit kanalazta, a vacsoránál még mindig az ebédre kapott tejbegríz fölött ült, papírvékony, mozdulatlan, sápadt árnyék, kezében a tompa fémkanállal, volt, aki azt hitte róla, hogy elaludt, de nem aludt, csak nézett maga elé, remegett kezében a kanál, nem szólt semmit, és pár nappal később el is tűnt köreinkből. Őket láttam magam előtt, ahogy a halál hét énekét dúdolva forgóznak, talán azt sem látják, hogy túlütötték a labdát, elgurult, valaki rálépett, behorpadt, vége, nincs labdájuk többé, azért csak rohangálnak tovább, csoszog a sok szőrtelen láb, buzdítják egymást, a labda sehol, ütők helyett ki a papucsát fogja, ki egy darab kartont, a többség tenyérrel játszik, pattog a levegő, száll a labda, ami nincs, vigyázz, kiestél, újra. Odakint hull a hó rendületlenül, ekkor még lélegeznek a sarkvidékek jégtömbjei, és lehelik ránk hűs párájukat. Az asztaliteniszezésnek helyet adó szobából, e pompás szentélyből nagyszerű rálátásunk nyílik a kertre, a behavazott fenyőkre, bár az ablakokat kinyitni nem lehet. Valaki megint hibázik és kiesik, többnyire hosszas megbeszélés tárgya, hogy pontosan mi történt, kinek kell kiállnia, és ki az, aki mehet tovább, bonyodalmas rekonstruálni a történteket, főleg így, hogy labda sincs, de Garfield kijelenti, az anorexiás volt az, aki melléütött, így van, mellényúltál, lyukaskezű, úgyhogy álljál ki szépen, szegény nem mozdul, állni is alig tud, most mégis – hát lehetséges? – itt van velünk, hogy részt vegyen a játékban. Leültetik, pihen, új szerva, újabb hiba, Garfield ugyanezt megismétli a következő áldozatával, a kisebb vitatkozik, megjött a szava, az biztos, hogy elevenebb, mint a foglalkozásokon, ahol meg sem bír szólalni, most felesel, de aztán megadja magát, és lehanyatlik egy behorpadt pléhdoboz mellé. Megkeresem a labdát, egy jelöletlen ajtó előtt állt meg a másik folyosón, úgy tűnik, mégsem tört el, játszhatunk, bedobom, mehet tovább a kör, folytatódik a játék, mindenki csoszog előre, kiabál, hallani fél tucat szívverést, a serény, most valamivel élénkebb lábak surrogását, odakint hull a hó, megint kiesik valaki, a labda elszáll, ezúttal meg sem keresem, folytatódik a játék, a semmivel játszanak, öten, négyen, végül hárman, ilyenkor kell a legjobban szaladni. Garfield elcsúszik, felhorzsolja a térdét, sírdogál egy kicsit, de mire kezdetét veszi a döntő, elcsendesedik, és úgy koncentrál, mintha olimpiai selejtezőben lenne. A döntőt már labdával játsszák, az idősebb, aki folyton a lovairól beszél, akiket, attól fél, a távollétében agyonlőnek, azt mondja, amikor rajta volt a kokainon, az egyik pej paripájával is megkóstoltatta, úgy nyalta az állat, mint a kockacukrot, neki, akinek az elfekvőben volna a helye a többi addiktívvel, neki sikerült eljutnia idáig, és Garfieldnak, kezdődhet a végső leszámolás, egy-null, egy-egy, egy-kettő, rossz szerva, kettő-kettő, észveszejtő izgalmak, rossz szerva, vita, kétszer lehet szerválni, akkor az előbb miért kussoltál, tehülyebarom, odakint hull a hó, egy faág verdesi az ablakot, az ágakon rügyek helyett apró fürjtojások, anyáink ajándéka. Elég legyen, játsszátok le, mondom én, a korelnök, a társaság doyenje, persze papíron a lovászinas volna az, de ő túlságosan elcsecsemősödött a gyógyszerektől, a reflexei is megsínylették, meg is lepődöm, hogy így tartja magát Garfielddal szemben, akinek még mindig látszanak a kötél- vagy inkább fagyásnyomok a nyakán, vajon örökre ott lesznek, így kell élnie ezután? Megállnak, játsszátok le, amíg lehet, ez megteszi a hatását, a labda a magasba repül a szervához, de mielőtt beleütnének, kicsapódik az ajtó, a Főnéni ront be, mi ez az őrület, kiáltja, valaki elröhögi magát, mit képzeltek magatokról, és kitépi a kezemből a papírt, amire kitört hegyű rotringgal vezettem az eredményt. Összegyűri, a köpenyzsebébe süllyeszti, a többi mellé, bizonyítéknak. Gyűlnek már ebben a zsebben az otthoniaknak írt, elkobzott levelek, éjjelente körmölt feljegyzések.

[...]

(Fotó: Kummer János / vs.hu)