Anghy amit csak lehet, feltár az irodából elcsent papírokra utópiákat festő, egyébként színtévesztő hivatalnokról, aki sajátos módon nem futurisztikus felhőkarcolókkal képzelte el a város csudás jövőjét, hanem historizáló módon, gótikus, reneszánsz és barokk épületekkel. Anghy írásának fő erénye a városképek elemzése. Részletek a tanulmányból:

„A Janus Pannonius Múzeum adattárának rendezése során előkerült művei két különböző időszakban keletkeztek. Az 1920-as években papírra festett akvarellek kisebb méretűek és részletezőbb, aprólékosabb, pepecselő kidolgozás jellemzi őket. […] Az ekkor, elsősorban egy-egy épület realisztikus megjelenítésének szándékával készített alkotásokat még a fantázia szerényebb játéka jellemzi, mely ugyan elidőzik a »közeliben«, de már túl van a lehetséges Pécsen. A neogótikus »Városi szálloda« fölött szárnyas villamos repül át, míg a Király utca végén szász típusú kaputorony emelkedik túl a realitáson. […] Ez a »közelség« az 1947-ben festett széles, leporellószerűen összehajtogatható akvarellképeken laza ecsetkezelésű, elmosódó, többnyire egyszínű, esetleg két vagy három szín összjátékaként vibráló »távolsággá« oldódik. […]

A 40-es évekbeli –  főként 1946-ban és '47-ben festett –  műveken a kitalált város léptékeit az is jelzi, hogy Siklós, Mohács vagy Pellérd itt »Nagypécs« metropoliszának városrészei csupán. Patacson van például »Népszínház« és gótikus várkastély, Újvárosban »Röneszánsz Képtár«.  »Mohácsivárosban«  található »a mohácsi csatában elesett egyetemi hallgatók eszményi mauzóleuma«, mely egy óriási piramist formáz, klasszicista kapuval. Pellérden a város számtalan operaházának egyike található … s ugyancsak itt a »Polgárkert és a Népművelési Akadémia« […]

Nagypécs legfontosabb jellegzetességei, építészeti, városszerkezeti hangsúlyai az óriási templomok, melyek jelenléte, s ez egyben nagyfokú vallási toleranciáról is árulkodik, hívők tömegét feltételezi. Azonban csak azok a felekezetek képviseltetik magukat, amelyek a valóságos Pécsen is jelen voltak, vannak. Van itt nagy tornyos zsinagóga, számtalan katolikus templom és katedrális, református és evangélikus nagytemplom. Festőnk különös figyelmet szentelt a görög-katolikusoknak, akiknek a »Nagykörúton« három hatalmas építménye is áll. A kicsi Xavér-templom - mely a valóságban modern, emeletes lakóépületek között húzódik, építészetileg is alárendelten – itt egyszerre három katedrálissá álmodja magát. Pécs városának egykori tényleges ábrándjai, mint például az Ágoston tér nagyléptékű átépítése vagy a Bányászati Főiskola is »realizálódnak« V. Májerszky fantáziarajzain…

Mindkét korszak alkotásainak egyformán különös jellegzetessége viszont, hogy rajtuk a jövőbeli Pécs egyfajta »városkatalógusként« vagy »város-múzeumként« a világ nagyvárosainak építészeti múltjából épül fel. Ebben a furcsa »városok városában« reminiszcenciákként jelennek meg Róma, London, Párizs, Bécs és Budapest történelmi műemlékei, templomai, jellemző városképi részletei. Így láthatjuk Pécs jövőjének – a mediterrán városi ábrándot – »Magyarvelencét« is, ahol a Szent Márk teret  »Fenséges térnek« hívják, és ahol többek között a pécsi gondolásoknak Szent Simonról elnevezett reneszánsz nagykápolnája áll.

»Nagypécs« mintha karikatúraként varázsolná elénk a – XIX. században, a historizmusban tetten érhető – törekvést, mely által a városok lakó- és középületeiken, ábrándjaik árulkodó jeleként, külső formai jegyekre redukálva egybegyűjtik a világot. Ekkor születik a világkiállítás intézménye, mely mintegy »város a városban«, ahol nemcsak a természet, a különböző kultúrák és tevékenységek, hanem a történelem korszakai is a stílusok sokféleségében képezik a kiállítás részét. A világkiállítás ugyanazt a történelmi tudatot demonstrálja, amely az épületek homlokzatdíszítésein szintén megfigyelhető. Hiszen a historizmus építészete a várost olyan múzeummá változtatta, mely a világot akarja bemutatni, megjeleníteni úgy, mintha ő maga lenne a világ. Közelséggé alakítja az időbeli és topográfiai távolságot, hogy a város mindig kellemetlen provincializmusán univerzalizmusával enyhítsen. Minden város titkolt vágya jelenik meg ebben, mely többnyire az építészetben ölt látható alakot, hogy ne csupán egy város, hanem általában »a« város legyen. A világ, ahonnan nem kell elmenni.

Ekként tűnik elénk V. Májerszky Róbert képein »Nagypécs« mint a világ. Együtt van itt a romantika és a gótika, a reneszánsz és a barokk. Német, francia és olasz városok – leküzdve a térbeli és időbeli távolságot – találkoznak ezen a képzeletbeli helyen, amely »nem-hely« (u-topia). Mindez a negyvenes években készült akvarelleken égő vörösben, lilában és rózsaszínben, innen-onnan összeszedett, összeragasztott csomagolópapírokon,  »Dr. Holitscher Szigfrid királyi jegyző« biankójának vagy egyéb városházi hivatalos papíroknak a hátoldalán. Ilyennek álmodta egy színtévesztő írnok egykor, a munkahelyéről hazavitt papírlapokon kedves városát, Pécset. Mert hiszen mit tehetne a háttérbe szorított városi kistisztviselő szabad idejében, mint hogy elképzel s megrajzol egy másik várost, a valóságos ábrándjaként, melynek korlátlan ura, tervezője és irányítója. S lehet-e méltóbb és kellemesebb foglalatosság, mint hogy városképek festegetésével múlatjuk az üres időt?” 

A képeket a Janus Pannonius Múzeum jóvoltából közöljük.

Anghy András V. Májerszky-tanulmánya a 2001 szeptemberi számban olvasható teljes terjedelmében. A szerző Csontváry-tanulmánya most, a 2013 szeptemberiben jelenik meg.