Schaár Erzsébet 1926-ban végezte el Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát, de már gyermekkorában megcsodálták portrészobrait. 1966-ig elsősorban portrészobrásznak ismerték, pedig az 1960-as évektől a portrék mellett egész alakos szobrokat is mintázott. Eközben térproblémák foglalkoztatták, kereste a városlakó ember és életterének kapcsolatát. Ennek eredménye lett a székesfehérvári Csók István Múzeumban 1974-ben bemutatott 24 méteres Utca kompozíció. Ezt az életnagyságú alakokból és építményből álló, monumentális együttest a könnyen vágható, formálható, de könnyen is pusztuló hungarocellből textil, kóc, növény és tükörüveg felhasználásával készítette el. A székesfehérvári kiállítást követően Luzernben, egyes részleteit az 1982. évi Velencei Biennálén és 1983-ban Stockholmban, majd Budapesten a Magyar Nemzeti Galériában is bemutatták. A pécsi múzeum tulajdonába került kényes, törékeny anyagú műveket gondos kísérletek után, többévi munkával időtálló gipsz és műanyag változatban készítették el. Az Utca 1991-től látható a Káptalan utca 5. számú múzeumépület kertjében, önálló védőépületét Janáky István építész tervezte.

Schaár Erzsébet az Utca együttesében zárt és nyitott tereket alakított szobrokká. Épületfalak, ajtók, ablakok idézik meg ember és környezet kapcsolatát. A szobor-utca kompozícióban az életnagyságú szoboralakok ugyanúgy viselkednek, mint a valóságban: kinéznek az ablakon, állnak a falaknál, de mozdulatlanul, időtlenül léteznek ebben a térben. A szemlélő azt érezheti, hogy nagyon régen, már a múltban is ott voltak, és a jövőben is ott lesznek. Ők a múló időben állandósult lények, az ember–tér–idő egymásra utalt, kikerülhetetlen összetartozásának művészi megjelenítői.