Bár tudjuk, az ember halandó, azért mégis fáj, ha egy-egy művészpálya a fénypontján megszakad, híjával marad a kiteljesedésnek. Ha Török Richárdra, Samu Gézára, Varga Géza Ferencre, Lugossy Máriára, Kőnig Róbertre vagy El Kazovszkijra gondolunk, akkor talán világos, hogy mindegyikükben ott izzott a szenvedély, az alkotásvágy, és ennek külső okok miatt nem lett folytatása. Fischer György szobrászművész sorsa is gyarapítja a sort, hisz 56 éves volt 2012-ben, amikor hirtelen, előzmények nélkül elment. Miközben új és új művek várakoztak a befejezésre műtermében.

Különös személyiség volt, olykor talán különcnek is tűnhetett. Siklóson született, a középiskolát a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában végezte. A Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József tanítványa volt. Kő Pál mesélte, hogy a földön ülve szeretett rajzolni, és Somogyinak ez nem túlzottan tetszett. Aztán valahogy megbékélt vele. A főiskola elvégzése után, 1982-ben Zalaegerszegre került rajztanárnak, az iskolában becsülettel ellátta feladatát. Nem mindenki kedvelte, de voltak civil és szakmai rajongói. Az Országépítő Szent István király szobra bizonyítja ezt. 2002-ben a szakmai fórumok, a lektorátus az ő szobrát javasolta felállítani. Ám a városi képviselő testület, élén a polgármesterrel, egy másik mű felállítása mellett döntött. Ekkor a „civilek” fellázadtak, és szoborállító testületet szerveztek, pénzt gyűjtöttek. A szobrot felállították Zalaegerszeg belvárosában, ma is ékessége az elegáns köztérnek, ahol áll.

Fischer György szobrait nem lehet összetéveszteni. Sajátos, évtizedek alatt kialakult formanyelv jellemző rájuk. Egyesek a Húsvét-szigeteki bálványokat emlegetik, mások a statikus, egy nézetű egyiptomi szobrok arcjegyeit vélik felfedezni vonásaikon. Géger Melinda művészettörténész hívta fel a figyelmet a „pécsi hatásra”. Ő írta egyik kiállításmegnyitójában: „a város ebben az időben (a hetvenes években) vált a Dunántúl egyik művészeti központjává. Meghatározó szerepet töltött be itt Martyn Ferenc festőművész, aki a magyar szürreális nonfiguráció kimagasló képviselője volt.” A fiatal magyar avantgarde több rendezvénnyel mutatkozott be itt, a Pécsi Műhely tevékenysége is közismertté vált ebben az időben.

Többen felhívták a figyelmet arra, hogy Fischer György szobrászatának középpontjában az ember, az emberi test áll. A művész a maga teremtette formarendben maximálisan él a kicsinyítés és nagyítás, a deformálás lehetőségeivel. Hihetetlen találékonysággal változtatja el az arckifejezést, a végtagok arányait; furcsa pózokat talál ki, amelyekben egy-egy testforma a főszereplő (Fürdő nő, Fürdő nő 2.). A magasba nyúló lábak, a márványból kiemelkedő felsőtest groteszk látványt kínál a szemlélőnek. Egyébként is: a groteszk, a szelíd, megértő irónia áthatja plasztikai világát. Fischer megjelenít, karaktereket alkot, igyekszik megtalálni a legjellegzetesebb nézőpontot, de nem ítélkezik, s legtöbbször szánalom csillan meg bronzteremtményeinek vonásain. A hosszúkás, elnyúlt, elasztikusan gyűrődő arc nélkülözi az egyéni jelleget, de felkiáltóan „hozza” a mélyebb, filozofikusabb tartalmakat, melyeket a szobor aurája közvetít. Géger Melinda így látja ezt: „Fischer György alakjai súlyosan deformáltak: egyetlen tömbbe foglalt testükhöz nyúlványszerűen kapcsolódó, csenevész végtagok társulnak. E figurák soha nem egy bizonyos cselekvéssel vannak elfoglalva, nem is konkrét történések megjelenítői, hanem sokkal inkább belső lelki kifejezések, feszített tartalmak hordozói. A szinte lehetetlenül megcsavart gesztusok nyomán az alakok a gúzsba kötött állapot, a kényszerű belső erő nyomán deformáló helyzet rabjaivá válnak.” Szobrait „a testek igyekezete a feszítés és szabadulás irányába oly eleven erővel tolja el, hogy az alakok e belső küzdelem drámáját hordozzák magukban.”

Valóban, ez a rejtett, titkolt, máskor harsányan előtűnő drámaiság egyik jellegzetessége Fischer plasztikai gondolkodásának. És nincsenek látványos mozdulatok, teátrális gesztusok, a legtöbb szobor címében szerepel az „ülés”. Olykor az is felmerül: az egyik szervezőelv visszavezethető a geometriára. Hisz éppen ez a varázslat: a szigorú formakonstrukció, a fel nem adott szögletesség, amint olvadékony, játékos, humoros, fischeri pozíciókba rögzül.

A művész a bronz anyagára esküdött. A barnásan csillámló anyag, melyet végtelen gondossággal dolgozott meg, vissza tudja adni – akár éteri finomsággal – a durvát, a közönségeset, a köznapit is (Kuporgó, Morbidó, Hülye). E végsőkig eljutó stilizálás, az ornamentikus formák egymásba szövődésének felmutatása, a képzelt láncolatok összefüggései – lehet akár egyfajta kései szecesszió (nosztalgikus) felbukkanása is.

Sokunkat megrendített Fischer váratlanul bekövetkezett halála 2012-ben. Idén lenne 60 éves, s minden szobrászati-plasztikai tudás, tapasztalat (siker és kudarc) ott volt a kezében. Visszahúzódó egyéniségéből kifolyólag végül feladta a zalaegerszegi műtermes lakást is (amelynek borsos lakbérét fizetni sem tudta), és egy közeli kis faluba költözött. Onnan járt be az iskolába. Egyedül élt, bár tanítványai gyakran felkeresték. És egy őszi estén – ki tudja pontosan, mi történt – befejezte földi útját.

Most az emlékkiállításról kell beszélnünk, amelynek sajnos katalógusra nem futotta, de még szórólapra sem. A kiállítótér elején egy kis ízelítő: felesége, Németh Klára, lánya, Fischer Judit festőművész és fia, Fischer Bence építész, valamint a szobrász munkáiból. A tárlat főként kisplasztikákat mutat be a termés javából. Láthatunk három vegyes technikájú grafikát, rajztehetségének bizonyítékát. Most látni igazán: a geometrizálás a szobroknak mennyire szükséges, szerves része. Hisz a művek gyakran egy-egy kockára, téglatestre „fonódnak” rá. A földdel való érintkezés, az „ellapulás”, a szétterülés jellegzetessége a plasztikák egy részének. Ezek közt is talán a legszebb a Nárcisz, mely képes a női szépség odaadását is előtárni. Hasonlóan remek kompozíció a fejét „kockára” hajtó Morpheus. A mitikus gondolatkört, a Bibliát idézi a Zsuzsanna, de láthatunk görög ihletésű Pánt is, jellegzetes megformáltsággal. Megcsodálhatjuk a Cikk lendületét, vagy a Nagy Láb kinyomulását a test tömegéből. Szisziphosz alakja a hozzá kapcsolódó kővel szintén telitalálat. Számos szobor árulkodik Fischer György remek humorérzékéről. A Marina, Marina közönséges női megnyilvánulása, vagy a Délelőtt–Délután ágaskodó-elhanyatló szoborkettőse ennek jó példája. A főnézetben feltűnő Davadadavada a torzsalkodó emberpárt idézi fel, inkább gúnyolódva, mint félelmetesen. A Gulakompozíció az emberi „háló” szövedékét jeleníti meg, az egymáshoz kapcsolódó testek (szintén ornamentikus) alakzatával. S jó érzékkel elővették a rendezők a festett gipszvázlatokat, a mester kezének félbemaradt, de ígéretes termékeit.

Talán majd lesz szebb és igényesebb tárlata is Fischer György Munkácsy-díjas szobrászművésznek. A lényeg: a kortárs művészet jeles alkotóját ismerhettük meg benne, aki képes volt az emberi test és a lepel modern viszonyát új plasztikai értékekkel gazdagítani.