Gellér B. István 1967-1971 között a Janus Pannonius Tanárképző Főiskola magyar-rajz szakos hallgatója volt, s nem kisebb egyéniség, mint Martyn Ferenc tanította. 1968 óta kiállító művész. Az 1970-es években Harasztÿ István által fedezte fel a progresszív művészetet. 1973-ban Galántai György, Erdély Miklós, Najmányi László, Szentjóby Tamás, Jovánovics György társaságával tagja volt a balatonboglári ellenzéki művészcsoportnak. 1987-ben Párizsban, 1990–1991 között Budapesten, 1991-ben Rómában, 1995-ben pedig Salzburgban volt ösztöndíjas.

1978-tól kezdődően teremti meg saját világát, a „Növekvő város”-t, amely grafikák, festmények, installációk, fotók, írások különös halmaza; egy letűnt, amúgy soha nem létezett világ „feltárt emlékei”. A projekt véletlen felfedezéseket követően kezdődött. 1972-ben látta a francia Poirier házaspár és az amerikai Charles Simmons kasseli kiállítását. A szimulált „régészeti-képzőművészeti” alkotásaik kapcsán csodálkozott rá az „individuális mitológiára”. A konstruktív „időjátékra” egy elképzelt régmúlttal, a jelenben megteremtve az „archaikus tárgyakat”. Akkor kezdett foglalkozni vele, amikor egy szobrász-keramikus szimpóziumhoz kellett plakátot terveznie: egy megkövesedett csiga képezte a plakát mintáját. Az elkészült, kinyomtatott plakátot tanulmányozva megdöbbenve látta, hogy a csigavonal-lenyomat voltaképpen egy város, amelyet belepett a homok, s pusztulóban van. Olyan volt, mintha egy levegőből, űrből készített felvétel lenne. Nekifogott tehát, hogy lerajzolja a képzelt „polisz” alaprajzát, hozzá egy térképet, mellé pedig a város két fantáziarekonstrukcióját. A képzőművészeti alkotásokkal 1980-ban megnyerte a Rijekai Építészeti Intézet nemzetközi rajzbiennáléjának a díját. Tulajdonképpen ez volt a kezdete annak, hogy mi mindent lehet még egy ilyen képzelt várossal kezdeni.

„Gellér B. István több mint harminc éve építi egy sohasem volt város, egy sohasem volt kultúra – valahol a mediterránon innen, rajtunk túl s a bonyolultabb kő- és az egyszerűbb fémkorszak határán fekvő – romjait, tehát miközben konstruál, rögvest re- és dekonstruál is, magát a régiséget emelve az új piedesztáljára vagy inkább egyenesen a helyére, tölti ki – másképpen fogalmazva – az új helyét a régivel, az újdonságét a régiségével, mely így rögtön újjá alakul. Gellér B. tehát valami szintetizált történelmet, de úgy is mondhatjuk, s talán pontosabban is hangzik: magát az archaizmust rekonstruálja egy általa támasztott jövő visszfényében” – írja róla Hajdu István.