Pécsbánya képei a szénkitermelés leállítása után, a tájrendezés előtt. Az ipari építészet lenyűgöző darabjai a húszas évekből és toldozott-foldozott gyárépületek, hatalmas alumíniumcsarnokok az államszocializmus évtizedeiből. Az István-akna emlékképeit őrző Lugosi Lugo László-fotográfiák 1993-ban készültek. Abban az átmeneti időszakban, amikor Bachmann Zoltán újrafelhasználási tervei születtek, és ekkorra datálódik a PTE (akkor JPTE) Művészeti Mesteriskolájának ideiglenes kitelepülése is. A bányászat felszámolásával hónapról-hónapra tűntek el a múlt nyomai, ezért úgy döntött Lugosi Lugo, hogy rögzíti a hangulatot, hogy az ipari táj képében megmutassa, milyen is lehetett a bányászat. A képekhez írt esszéjéből idézünk:

„Áprilisban mentem vissza. Valaki körbevezetett a bányászat helyszínein. Fentről, a Dömör-kaputól néztünk le először a tájra, aztán sorra vettük az aknákat, a külszíni fejtéseket, a villanytelepet és a többi kiszolgáló létesítményt. Elmentünk a bányászfalvakba, és ahogy mászkáltunk a környéken, egyre világosabbá vált előttem, hogy itt nem csupán a húszas évek ipari építészetéről van szó. Mert először csalódást éreztem. A látott helyek többsége korántsem volt annyira szépséges, mint az István-akna tornya. Betonból és vasból épült közönséges ipari létesítményeket láttam, amelyek híján voltak minden szépségnek vagy romantikának.

De közben kirajzolódott az is, hogy itt sokkal többről van szó, mint a Pécs környéki bányaépítészetről, sőt, sokkal többről, mint arról a személyes tragédiáról, amit a mecseki szénbányászat megszűnése okozott a bányászok életében. Mert a bányászok zokogtak, és emlékbe mindenki hazavitt egy darab szenet. Nem, itt végső soron azt láttam, miként ér véget a szemünk előtt egyszer és mindenkorra a tizenkilencedik század, most, a huszadik század vége felé. Miként van vége egy olyan ipari civilizációnak, amely a szénre, a vasra, a gőzre épült. Amelyet felvált az olaj és az atom. Mert végső soron a bányákat racionális közgazdasági érvek nyomán zárták be: hiába van még a földben ennyi-meg-ennyi szén, azt onnan már nem érdemes felhozni. Nem éri meg.”

Ide kívánkozik Fekete Richárd Pepita című versciklusának egyik darabja, amely a Jelenkor 2013. májusi számában jelent meg.

XXXV.

mielőtt apám lement
nem volt igazi bányász
így jött létre a mélység
így lett igazi bányász

otthon túlfűtött szoba
ég a nagyvillany játszunk
szirénázik a tévé
mentőst kórházast játszunk

fűtenek forr a mélység
minden betegre lesújt
lecsavarják a lámpát
nehéz az ájer lesújt

sérült bányászok jönnek
megmentünk egyet végül
érkeznek egyre többen
apám is megjön végül

mikor hazajön nem lát
pálmafákat a falon
nyár van mit tesz a hőség
havas hegyek a falon

azt mondja sokan voltak
sok tanítvány és mester
sötét a bánya viszont
hófehér minden mester

megtanították inni
elmerülni a mélybe
elviselni hogy forró
így szállt alá a mélybe

lenn egy szörnyeteg várta
rögzítette a lelkét
azt gyanították hátha
kicserélte a lelkét

sötét szörnyeteg várta
gyorsan villant a szeme
nem láthatott meg mindent
lecsukódott a szeme

azt mondja együtt voltak
együtt a brigád fénykép
összeálltak a holtak
üzem előtti fénykép

sötét arcok a képen
sötét testek a földben
koporsót vájnak és nem
alagutat a földben

kezében van a fénykép
vakon minekünk nyújtja
azt mondja hogy egy isten
sötét beleit nyújtja

azt mondta játsszunk tovább
aztán egy snapszra lement
nem volt igazi bányász
mielőtt apám lement