A 2023. november 10-én rendezett Pécs-Baranya évszázadai 8. konferencián európai és magyar kitekintésben vizsgáltam Esztergár Lajos népbírósági perét. A prezentációhoz kapcsolódó kutatást közösen végeztem George Deákkal, a massachusettsi Framinghamben (USA) élő független tudóssal, aki a Davis Center for Russian and Eurasian Studies munkatársa.

Esztergár Lajos 1894-ben született Abrudfalván (Erdélyben). Pécsre először rendőrfogalmazóként érkezett 1921-ben, a szerb katonák kivonulása után. Az 1920-as évek végétől jogügyi és népjóléti tanácsnok pozíciót töltött be a városban. Pécs vezetésébe a következő évtizedben kapcsolódott be, először 1936-ban alpolgármesterként, majd négy évvel később a megyeszékhely polgármestereként. Esztergár kimagasló eredményeket ért el a szociálpolitika terén ebben az időszakban, többek között az ő nevéhez köthető az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) létrehozása. Ugyanakkor Esztergár polgármestersége alatt valósult meg a város zsidó lakosságának gettóba zárása és deportálása Auschwitzba. A nyilas hatalomátvétel után Nagykanizsára internálták, melyből 1944 végén szabadult. Visszatérve Pécsre újra városvezetői pozíciót töltött be egészen 1945 júniusáig, amikor is letartóztatták háborús és népellenes bűntett vádjával.

Magyarországot 1944. március 19-én megszállták a német csapatok, három nappal később pedig megalakult a Sztójay-kormány. A kiadott rendeletek hatására több polgármester is beadta lemondását (például Szeged polgármestere, Pálfy József). Esztergár azonban a helyén maradt, és végrehajtotta mindazon jogfosztásokat, amelyek a zsidóság május eleji gettóba zárásához, június végi Lakits-laktanyába történő áthelyezésükhöz, majd végül a július eleji deportálásukhoz vezetett. Ennek következtében körülbelül 6000 embert deportáltak Pécsről, akik közül 2811 fő pécsi lakos volt. 1945 végén csupán 228 ember tért vissza városába.

Előadásomban alapvetően három kérdésre keresem a választ: a Pécsi Népbíróság működése mennyiben tért el más városok népbíróságaitól? Mennyire volt enyhe a Pécsi Népbíróság ítélete Esztergár Lajos ügyében? A rendelkezésünkre álló információk alapján érdemel-e utcanevet Esztergár Lajos?

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 22-én tett nyilatkozatot arról, hogy a háborús és népellenes bűnösöket bíróság elé állítja. A népbíróságok felállításáról egy hónappal később született meg a rendelet, amely alapján 1945. májusáig huszonöt népbíróság kezdte meg a működését. Esztergár Lajost ezen év június 16-án tartóztatták le a korábban említett vádakkal. Először 1945. december 18-a és 22-e között állt a Pécsi Népbíróság elé, ahol dr. Kocsis Mihály vezetőbíró irányítása alatt a volt polgármestert felmentették a vádak alól. Bár kettőjük kapcsolatáról pontos információkat nem tudunk, érdemes kiemelni, hogy Kocsis a második világháború előtt Esztergár tanszéki kollégája volt a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem jogi karán. A tárgyalást követően a népügyész az ítélet ellen fellebbezett, melynek következtében a NOT 1946 májusában érvénytelennek nyilvánította a pert. Esztergár második perére 1946. november 16-a és 27-e között került sor, szintén dr. Kocsis Mihály ült a vezetőbírói székben. A tárgyaláson ugyanaz az eredmény született. Az egyetlen különbség, hogy a második ügyészi fellebbezést ezúttal elutasították.

Ahhoz, hogy a Pécsi Népbíróság döntését megértsük, először meg kell vizsgálnunk, hogy a törvény szerint ki számított háborús vagy népellenes bűnösnek. Háborús bűnösnek azt tekintették, aki törvénytelen módon vett részt emberek kivégzésében vagy megkínzásában. Ily módon a törvényes keretek között lebonyolított deportálásban részt venni nem számított bűnnek a törvények helyi értelmezése szerint, ahogy azt később látni fogjuk. Viszont ezen folyamat közben törvénytelen módon embereket megkínozni vagy kivégezni bűncselekménynek számított. Népellenes bűnösnek pedig azt tekintették, aki a törvények és rendeletek végrehajtásánál a számára előírt ténykedést túlhaladva sértette egyes személyek szabadságát, testi épségét vagy vagyonát. Ezen törvénynél található egy kiegészítés is, amely alapján az is bűnösnek számít, aki törvényes módon megakadályozhatott volna egy túlkapást, ám nem tette meg.

Az első vád Esztergár ellen az volt, hogy a gettónak a vasútállomás mellett történő kijelölésével veszélyeztették a zsidó lakosság életét egy esetleges bombázás idején. A volt polgármestert ezen vádak alól felmentették, mivel egy német SS-tiszt forszírozta ezt. A tanúvallomások megtekintése után ezen állítás helytállónak mondható.

A második vád a már korábban említett passzív magatartásra vonatkozik, amely szerint a Lakits-laktanya kiválasztásánál, valamint az élelmezés kérdésénél hatásköréből adódóan segíthetett volna a zsidóságon, ám ezt elmulasztotta. Ezen vádak alól szintúgy felmentették Esztergárt arra hivatkozva, hogy csendőri dominancia miatt nem valószínű, hogy sikerrel járt volna. Ezt az állítást opponálni szeretném a kutatásom során talált források segítségével.

1944. június 22-én Siófokon konferenciát tartottak a pécsi gettó megszüntetéséről és a baranyai zsidók bevagonírozásáról. Érdemes megemlíteni, hogy a konferenciát azért kellett Siófokon megrendezni, mivel Baranya vármegye főispánja, Nikolits Mihály nem volt hajlandó Pécsett megszervezni egy ilyen jellegű konferenciát. A főispán a Sztójay-kormány létrejötte után többször is beadta a lemondását, ám azt ismeretlen okokból egyszer sem fogadták el egészen a nyilas hatalomátvételig. A siófoki konferenciát Baky László és Endre László belügyminiszteri államtitkárok irányították német SS-tisztek részvétele mellett. Hajnácskőy László, a pécsi csendőrkerület csendőr ezredesének beszámolója szerint nézeteltérés volt a két államtitkár között a szigor és a brutalitás tekintetében. Amennyiben ezen állítás igaz, úgy Esztergárnak nem egy egységes álláspont ellen kellett volna a helyszín kijelölésénél, valamint az élelmezés kérdésében a vezetéssel szembemennie a zsidóság érdekében.

A Lakits-laktanya nem volt alkalmas nagy embertömeg befogadására, rengeteg tanúvallomásban olvashatunk az ott tapasztalt embertelen körülményekről. Nagy problémát jelentett, hogy nem engedték a pécsi zsidóságnak az élelmiszert a gettóból a laktanyába átvinniük. Tovább nehezítette a helyzetüket, hogy élelmezésükre füstöletlen véreshurkát állapítottak meg, amely a nagy hőségben megromlott, ami először megbetegedéshez, majd a bevagonírozás után az élelmiszeradagok laktanyában felejtése miatt éhezéshez vezetett. Ahogy a laktanya kiválasztásánál, úgy az élelmezés kérdésében sem szólalt fel a polgármester a zsidóság érdekében, holott módjában állt volna.

Fontos még kiemelni azt is, hogy a csendőrség részéről tapasztalható helyi brutalitásokat a németek is több ízben elítélték. Természetesen ez főleg annak volt betudható, hogy a németek a lehető legmegfelelőbb állapotban szerették volna megszerezni a zsidó munkaerőt. Ily módon Esztergárnak nem a németek ellen, csupán a magyar hatóságokkal szemben kellett volna fellépnie, ami nem történt meg.

A harmadik vádban Esztergárt azzal gyanúsították meg, hogy hatáskörét túlhaladva „vagyoni romlást” okozott a zsidóságnak. A volt polgármester a gettóul szolgáló, korábban keresztény vallású családok által lakott házaknál keletkezett károkat a zsidók zárolt vagyonából javíttatta meg a bevagonírozásuk után. Ezen vádpont alól szintén felmentette dr. Kocsis Mihály a vádlottat arra hivatkozva, hogy a házakat ért károkat elsősorban a zsidók okozták, így jogos volt az ő vagyonukból ezt a költséget megtéríteni. Ezen indoklás azt is jól bemutatja, hogyan viszonyult a vezetőbíró a zsidósághoz. Ugyanakkor a Pécsi Népbíróság erkölcsileg elmarasztalta Esztergárt. Az ítéletben kiemelik, hogy emberileg szebb lett volna, hogyha a zsidóság mellett kiáll, de ezen tettének elmaradása nem tekinthető bűncselekménynek a népbíróság szerint.

Azon kérdéskört vizsgálva, hogy mi lehetett a bíróság elnéző álláspontjának oka a korábban említett kollegiális viszonyon túl, számításba kell venni az országban uralkodó közhangulatot is. A korszakban nemcsak Pécsett, de Magyarország több pontján is antiszemita hangulat uralkodott a világháború utáni nehéz időszakban, amelynek egyik célpontja a népbíróság intézménye volt. 1945. július 27-én nagyobb tömeg támadta meg a Pécsi Népbíróság épületét Horváth Béla, egy munkaszolgálatos század volt parancsnoka perénél, ahol antiszemita rigmusok is felcsendültek. Véleményünk szerint ilyen helyzetben a hatalom nem akarta elítélni a szociálpolitikai eredményei miatt népszerű helyi, nem nyilas polgármestert.

Zinner Tibor statisztikái alapján, amelyeket a „Háborús bűnösök perei” című írásában közölt a Történelmi Szemlében, megállapítható, hogy a Pécsi Népbíróság eredményei korántsem voltak kirívóak országos összevetésben. A Népügyészség elé került vádak és a vádirattal rendelkező elmarasztaló ítéletek tekintetében is az országos átlag közelében vagy valamelyest az alatt helyezkednek el a pécsi adatok. A népügyészség elé kerültek 39,2%-nál emeltek vádat, amely a hetedik legkevesebb Magyarországon (az országos átlag 48,3%). A vádlottaknak pedig a 23,6%-át marasztalták el, ami a tizedik legkevesebb az országban (az országos átlag 27,3%). Az elmarasztaló ítéletek tekintetében azt láthatjuk, hogy az elítéltek kétharmadát kevesebb mint egy év szabadságvesztésre, egynegyedét pedig egy és öt év közötti szabadságvesztésre ítélték. Az igazán súlyos büntetések csupán az ítéletek 6,62%-át teszik ki (kényszermunka, több mint tíz év szabadságvesztés, halálbüntetés stb.).

Kutatásom során kimutatást készítettem Kocsis Mihály 1945 és 1946 közötti elmarasztaló ítéleteiről. Ez alapján megállapítható, hogy a börtönbüntetéseket tekintve csupán két olyan tárgyalás volt ezen időszakban (az általa vezetett 78 tárgyalás közül), ahol nem az elmarasztaló ítéletek több mint 90%-át kitevő, maximum öt évig terjedő szabadságvesztést szabta ki, de itt is csupán hat-hat év volt a kiszabott börtönbüntetés. Ily módon megállapítható, hogy ahogyan a Pécsi Népbíróság eredményei sem voltak különlegesnek mondhatók országos perspektívában, úgy a Kocsis Mihály által vezetett 1945 és 1946 közötti tárgyalásokon sem születtek túlzottan szigorú ítéletek. Emellett fontos kiemelni, hogy Kocsis ezen időszakban kilenc másik tárgyaláson is mentett fel embereket a vád alól, tehát nem csupán Esztergárral járt el ily módon.

A rendszerváltás utáni Esztergárral kapcsolatos pozitív emlékezet nagyrészt a szociálpolitika terén elért eredményein alapul. Erre utalnak a pécsi városházán és a PTE jogi karán kihelyezett emléktáblák, valamint a róla elnevezett család- és gyermekjóléti szolgálat is. Ugyanakkor utcát is neveztek el róla, amely a korábban felvázolt, 1944-es események tükrében erősen megkérdőjelezhető. Bár kutatásom során találtam olyan tanúvallomást, ahol Hajnácskőy László csendőrezredes megemlíti, hogy a pécsi városvezetés lassította a rendeletek végrehajtását, végső soron azokat Esztergár mind végrehajtotta. A német megszállás után nem mondott le, pedig a saját környezetében is láthatta, Nikolits Mihály példáján, hogy lemondása nem járt volna megtorlással.

Eddigi kutatásunk alapján elmondható, hogy Európa más országaihoz viszonyítva nem kirívóak a magyarországi események. Francia, belga és egyéb európai példákat tekintve mindenhol megfigyelhető az jelenség, hogy a nagy bűnösökön kívül a legtöbb helyen nem büntették meg azokat, akik végrehajtották a deportálást. Ugyanakkor Nyugat-Európában létezik példa arra is, hogy egy adott közterület nevét megváltoztatták egy történelmi kutatás tükrében. Antwerpen egyik rakpartját 2019-ig Leo Delwaide rakpartnak nevezték, a város korábbi polgármesterére emlékezve, azonban Herman Van Goethem történész feltárta a volt városvezető német megszállás alatti tevékenységét, aminek következtében Felszabadulás rakpartra keresztelték át a területet.