Távolról kezdem. Néhány évtizede, valóban régen, a Janus Pannonius Múzeum mikrobuszával Budapestre utaztam. Hogy milyen ügyben, azt már nem tudom megmondani, ha nem is érdemtelenül, de valószínűleg „potyautasként”. Arra azonban nagyon jól emlékszem, hogy a hátsó ülésen Kemény Miklós, a fotós és restaurátor mellé kerültem, és arra is, hogy szinte az egész út alatt a fotózásról beszélgettünk. Hogy pontosan miről volt szó, milyen megállapításokról, hiába kérdeznék tőlem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Miklós segítségével is, itt fogalmazódott meg bennem először (és végleg), hogy milyen nagyszerű dolog a fotózás, és micsoda értékek, változatok, sokféleség van a fotóművészetben. A későbbiekben aztán, amikor kitűnő fotókkal és fotósokkal találkoztam, akik között jó ismerősök, barátok is voltak, vannak, ez a felismerés egyre szilárdabb meggyőződésemmé érett, amit – máris a jelenben, itt és most vagyunk – a Boda Miklós előttünk lévő fotókiállításán látható képek még inkább megerősítenek.

Bizonyára vannak önök között is olyanok, akik az itt láthatóval nagyjából megegyező, a Tudásközpontban bemutatott tárlatot látták, vagy legalábbis hallottak róla. Természetesen én is megnéztem ezt a tárlatot, s a látottakon nemritkán felnevettem… volna, amit, jó, nem jó, elfojtottam, mert azért mégis hogy venné ki magát, ha egy komoly tárlatlátogató magában nevetgélne. Ám egy kis mosolyt nem sikerült, meg nem is akartam eltitkolni. Azóta is gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképp mi is volt az oka annak a (maradandó) felszabadultság- és örömélménynek, amely a fotók láttán hatalmába kerített. A sok közül három olyan dologra, hatásra gondoltam, amelyekről most röviden szeretnék önöknek beszámolni.

Elsőként azt említeném, ami – ahogy szokás mondani – „átjön” a fotókon, hogy tudniillik Boda Miklós milyen sokoldalúan, töviről-hegyire ismeri azt a világot, amely gépének lencséje elé kerül. Nem vendégként jár a messzi tájakon, hanem hozzátartozóként, otthonosan, az otthonlét élményével. Otthon van, hazaérkezett, ezt érezzük akár tájról, ünnepi sokadalomról, antik építményről, portréról, elkapott mozdulatról, emberről, állatról van is szó.

Ezt az ismeretet, amely mögött nyilvánvalóan folyamat van, a megismerés sokoldalú folyamata, már csak azért is természetesnek vehetnék, mert tudjuk, hogy Boda Miklós milyen kiváló italianista. Hosszú évtizedek írásai, előadásai, könyvei bizonyítják ezt, úgyhogy valóban állíthatjuk: amit ő nem tud az olasz kultúráról, azt már nem is érdemes tudni. Az is igaz viszont, hogy a tudomány nem fotóművészet – de éppen itt ne lenne igaz, hogy minden mindennel összefügg?

Ennek az ismeretnek, megismerésnek a részletek és az egész által igazolt következménye, s ez ismét érezhetően „átjön”, „átáramlik” a képeken, hogy Boda Miklós szereti ezt a világot (s ez így van akkor is, ha a megismerésnek esetleg másféle következményei is lehetnek – de erről talán később). Benne van egész lényével, komolyan, évődve, figyelmesen, mindig jó érzésekkel, mosolygós szemmel néz körül, az újat fölfedezés vágya által is ösztönözve. A dolgokhoz fűződő viszonya az elfogadás és odaadás logikája, érzelmei, gondolatai mentén alakul. Szívesen és örömmel fogadja be a látottakat, mert tudja, a szépség, tisztaság, őszinte értékek részese lesz, és szívesen adja át magát nekik, hiszen a szépség és tisztaság, őszinte értékek világa veszi körül a kölcsönösség és viszonosság éltető erejével. Az ismeret és a szeretet folyamatában aztán csaknem észrevétlenül jutunk tovább, eggyel följebb – az időtlenség szintjére. Kimondhatjuk: az örök magasságába. Arról van szó, hogy egyszer csak előttünk áll az örök, a soha el nem múló Itália. Sok-sok változatával, és mégis egységben, életszerűségével, személyhez szólóan, élményszerűen, az érintettség élményével, amelyeknek semmi közük az útikönyvek elnehezedő tartalmaihoz, tételszerűségeihez. Az itt látható Itália az akár véletlenszerűnek, esetlegesnek tűnő pillanatok, helyzetek egyszerűsége, természetessége, a közvetlenség, bensőség, kedvesség vagy incselkedő humor által jelenik meg. Eközben olyan bensőséges életteljességet áraszt, amely erőt ad, amelyben jó megmerítkezni, s amely frissítő éltető hatásával ösztönöz, felszabadít és örömet okoz.

Innen továbbhaladva szeretnék néhány szót mondani Boda Miklós szerintem jellegzetes módszeréről, felfogásáról, és – a sok közül – egy-egy számomra emlékezetes képről. Nagyon gyakran előfordul, hogy a látványon, a képen úgy módosít, hogy „kibillenti”, „kimozdítja” a megszokottnak mondható szituációból. Ez a módosítás, amely másféle nézőpontot jelent, kissé eltávolodik az „eredetitől”, de nem úgy, hogy egyéniségét megváltoztatná, hanem úgy, hogy valami lényegeset, váratlant mindig hozzáad. A nézőpont moccanásának eredménye a gazdagodás, a humor, illetve valamiféle szelíden áramló filozofikusság, bölcsesség. A Tessék! című fotón egy tógában pompázó államférfi látható, aki jobb kezével a távlatok felé mutatna – jól ismert mozdulat –, de mivel a kép tere zárt, leszűkült, a közel is valahogy csak szűkösen, szűkösnek látszik… A Kapcsolat szereplői ember és állat, a kutyát sétáltató gazdi idilli képe, aki mellé azonban a mobil is bekapcsolódik. Így aztán eltűnődhetünk a kapcsolat(ok) lehetőségein és valódi értelmén. A Parancsoljon! szereplői amolyan ennivaló apróságok, egy fiúcska és egy kislány. Ez utóbbi alig reménykedve, vágyakozva nézi a fiúcska kisbiciklijét, amelyet kis időre valószínűleg megkaphatna, s amelyet (lásd testbeszéd, pillantás) bizonyosan meg is kap – a jószívűség, és emellett a jövőre vonatkozóan is biztató, lovagias magatartás bizonyítékaként. Vagy említhetném a Ringató című fotót. Lehetne nagyobb gyöngédséggel körülölelni valamit, mint ahogy az itt látható erdő karéja az előtte hullámzó szépséges tájat öleli és hagyja szépülni? Vagy említhetném a Fatuzsálem örökifjú kedvét, a Félhangok báját, ahol, mint máshol is, a lényegében sohasem poénos, hanem az önfeledt életszeretetből sarjadó megértő derű, „tudod, nem tudod, több és más is vagy, ami” furfangos találékonysága, a jellegzetesen Boda Miklós-i harmonikus humor kelti a hatást. Nem meglepő tehát, ha ismeretlen voltában is ismerősnek, távollétében is közelinek bizonyul az, amit itt, a kiállítás fotóin látunk.

Ha nagyon röviden kellene összefoglalni a lényeget, akkor azt mondanám, hogy Boda Miklós „Erről jut eszembe” – Gondolatébresztő Itália címmel szeretetre méltó tárlatot állított össze. Az „Erről jut eszembe” ürügyén érdemes magának a szerzőnek a szavait feleleveníteni, amelyek a fotózással kapcsolatos egyfajta ars poeticának is felfoghatók. „Útleíró fotókat készíteni sohasem állt szándékomban” – áll még a Tudásközpontban látható kiállítás kísérőszövegében. A fotók idehaza is készülhettek volna, s ha mégsem idehaza készültek, arról az ihletadó Itália tehet, mondhatni „szűnni nem akaró” szépségeivel és értékeivel. Majd hozzáteszi: „Jó fotót, ha egész lényünket beleadjuk, bárhol készíthetünk.”

Végül szeretnék visszatérni a megismerés és következményeinek föntebb említett kérdésére. Amikor erre a megnyitóra készültem, egészen véletlenül a kezembe került a Sigmund Freud esszéit tartalmazó kötet, benne egy Leonardo da Vinciről szóló tanulmánnyal. Ebben a tanulmányban Freud idézi Leonardót, aki a következőt mondja: „Mert való igaz: a nagy szeretet a nagy ismeretből fakad, és ha keveset ismersz, csak igen kevéssé, vagy egyáltalán nem tudsz szeretni.” A kijelentéssel kapcsolatban Freudnak az a véleménye, hogy „amit állít, az nyilvánvalóan hamis”, mert az emberek „sokkal inkább impulzívan szeretnek, érzelmi motívumok hatására, amelyeknek semmi közük az ismerethez.” A két állítás tartalmában, egymáshoz való viszonyában eléggé eltér egymástól, de velük kapcsolatban a két korszakon felüli zseninek innen, az oldalvonal mellől bármit „odaüzenni”, legalábbis aránytévesztés lenne. Azt azonban meggyőződéssel mondhatom, ajánlhatom, hogy nézzék meg figyelmesen az itt látható fotókat. Járják körül, ismerkedjenek velük, ismerjék meg őket, s velük Itáliát. Hogy aztán ebből mi lesz, mi lehet – azt majd meglátjuk.