Várady Ferenc rendkívül sokrétű tevékenységének köszönhetően Pécs város dualizmus kori társadalmi életének egyik jelentős alakjává vált, olyasvalakivé, aki hatással volt városára. Hatása számos területet érintett. Költőként országos ismertségre tett szert, hírlapírói és lapszerkesztői munkássága sajtótörténeti jelentőségű, és neki köszönhetjük Baranya vármegye máig legrészletesebb monográfiáját is. Mindezek mellett pedig három évtizeden át a vármegye – ahogy a kortársak fogalmaztak – „buzgó és lelkiismeretes” levéltárnoka volt. Előadásomban e gazdag életút főbb állomásait igyekszem bemutatni.

A Várady család nemességét Baranya vármegyében 1816-ban és 1843-ban hirdették ki. Várady Ferenc nagyapja Vörösmarton volt református lelkész. Édesapja, idősebb Várady Ferenc kaposvári úrbéri törvényszéki tanácsos 1859-ben feleségül vette Kazay Lujzát, a házasságból három gyermek született: Ferenc, Géza és Lenke.

Ifjabb Várady Ferenc 1860. július 23-én született Kaposváron. A család a következő évben Pécsre költözött, ahol édesapja ügyvéd, majd 1862-ben Baranya vármegye tiszti főügyésze lett. Várady Ferenc tehát kisgyermekkorában került a mecsekaljai városba. Középiskolai tanulmányait 1870-ben a pécsi ciszterci főgimnáziumban kezdte. A 6-7. osztályt 1875 és 1877 között a bajai cisztercieknél járta. Pécsre visszatérve megismételte a 7. osztályt, majd 1879-ben itt fejezte be a gimnáziumot. A nyolc osztályt tehát elvégezte, de az nem bizonyos, hogy az érettségit is letette volna. Nem számított jó tanulónak, de irodalmi tehetsége korán megmutatkozott: hetedikes gimnazista volt, amikor 1877 szeptemberében első verse Vágyódás címmel a Pécsi Figyelő című hetilapban megjelent. Irodalmi, hírlapírói tevékenységét ettől az időponttól számította. Ezután sorra jelentek meg versei és prózai írásai a Pécsi Figyelőben, ahol 1879-ben 26, 1880-ban 23, 1881-ben 21 költeménye látott napvilágot. A főgimnázium irodalmi önképzőkörének aktív tagja volt, ahol 1878-ban Tavaszra vált című versét dicséretben részesítették. Első verseskötete 1879-ben látott napvilágot Ifj. Várady Ferenc versei címmel. A következő években kiteljesedő költészetéről Váradi Antal 1895-ben a következőket írta: „Várady Ferenc már régi és mindvégig érdemes munkása az irodalomnak. Sűrű egymásutánban jöttek verseskötetei; mindegyiket kiemeli a tucatmunkák sorából kedves, egyszerű hangja, rokonszenves őszintesége. Ha nem is a nagyobb fajtából való, de kétségtelenül költői talentum, akinek verses vallomásait mindig szívesen olvassuk.”

A gimnáziumi tanulmányait követően, mint egyéves önkéntes, a császári és királyi 52. gyalogezredben Pécsett teljesített katonai szolgálatot, és tiszthelyettesi rangban került át a népfelkelőkhöz.

Leszerelése után ott folytatta a Pécsi Figyelőnél, ahol abbahagyta, és a következő évtizedben végigjárta a hírlapírók ranglétráját. 1880-ban belső munkatársként a szerkesztőség tagjai közé került, 1884-től főmunkatársként már a lap második emberének számított, 1888-tól pedig felelős szerkesztőként a kollektíva élére lépett. Eközben 1885-től Veréb Jankó címmel gazdagon illusztrált élclapot szerkesztett és adott ki.

Azzal, hogy a Pécsi Figyelő felelős szerkesztői állását viselte, Várady Ferenc egyben politikai állásfoglalást tett, és helyét a kiegyezés ellenzőinek táborában foglalta el. Az 1892. évi országgyűlési választások alkalmával a szalántai választókerület leköszönő függetlenségi párti képviselője, Nagy Ferenc Várady Ferencet javasolta képviselőjelöltnek. Jelölését Irányi Dániel, a párt elnöke is támogatta. A választáson azonban alulmaradt, a mandátumot Czirer Ákos szerezte meg. Várady a későbbiekben nem foglalkozott aktívan pártpolitikával.

Az ellenzéki Pécsi Figyelő mellett egyébként ekkor még két hetilap jelent meg a városban: a német nyelvű Fünfkirchner Zeitung Lenkei Lajos, valamint a Pécs című hetilap Földvári Mihály szerkesztésében, és mindkettő a kormánypárt, a szabadelvű párt nézeteit képviselte. Az 1880-as évek végére tehát kialakult Pécsett az a hírlapírói gárda, amely majd fontos szerepet játszik a helyi magyar nyelvű napisajtó megteremtésében. A három lapszerkesztő pedig – pártállástól függetlenül – hamar megtalálta az együttműködés terepét. 1886-ban rendezték meg Pécsett az országos dalárdaegyesület dalversenyét. A rendezőbizottság az esemény hat napján alkalmi napilapot jelentetett meg Emléklapok a Pécsi Országos Dalárdaünnep Alkalmára címmel. A kiadványok elkészítésére a három hírlapszerkesztőt kérték fel. Két évvel később ugyanez a gárda jegyezte az 1888-as pécsi országos kiállítás lapját, a Kiállítási Értesítőt. E két pályatárs – Lenkei Lajos és Földvári Mihály – tevékenysége a későbbiekben többször kapcsolódott Várady Ferenc munkásságához.

Várady az 1880-as években szenvedélyes színműkedvelő volt, a korabeli sajtó pedig az „ország legkiválóbb műkedvelő színészei” közé sorolta. A mintegy ötven darabból álló repertoárját nagy sikerrel adta elő a pécsi színpadokon. 1888-ban vígjátékot is írt, amely Rokonok címmel került a város színházkedvelő közönsége elé. A mű egyébként 1890-ben Pécsett nyomtatásban is megjelent. Nem sok választotta el tehát Váradyt, hogy a hivatásos színészek sorába lépjen, állítólag kész szerződések vártak rá. 1889-ben azonban feleségül vette a nála négy évvel fiatalabb Sárosi Katalint, és egyesek szerint az ő kedvéért mondott le a színészi karrierről.

Ekkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy Várady Ferenc a hírlapírástól is távolabb kerül: 1890 áprilisában, miután megkapta a vármegyénél az allevéltárnoki állást, mind a Pécsi Figyelő felelős szerkesztői állásából, mind a Veréb Jankó szerkesztésétől és kiadásától visszalépett.

Ekkor ugyanis Baranya vármegye 1874-től hivatalban lévő főlevéltárnoka, Nagyajtay Antal nyugdíjba vonult, helyére pedig az eddigi allevéltárnok, Saághy Lipót került. A megüresedett allevéltárnoki állásra Szily László alispán Várady Ferencet választotta. Az alispán döntését valószínűleg a millenniumra elkészítendő vármegyei monográfia ügyével kapcsolhatjuk össze. A honfoglalás ezredik évfordulójára készülve ugyanis Magyarország vármegyéinek többsége törekedett arra, hogy elkészítse történeti monográfiáját. Megalakult az Országos Monográfiai Társaság, amely jelentős számú művet készített el és adott ki. Több vármegye, köztük Baranya is a monográfiai társaságtól függetlenül, helyi erők mozgósításával végezte a munkát. Valószínű tehát, hogy az alispán a szűken vett allevéltárnoki tevékenységen kívül a tervezett monográfia elkészítésében is feladatot szánt Váradynak. Választása logikusnak tűnik: Várady ekkorra már egy évtizedes írói, hírlapírói és szerkesztői tapasztalattal rendelkezett, emellett jártasságra tett szert a könyvkiadás területén is.

Mindenesetre a monográfia ügyében az első hivatalos lépést Várady tette meg. Mindössze öt hónappal allevéltárnoki kinevezése után, 1890. szeptember 19-én javaslattal fordult a vármegye közgyűléséhez, amelyben a vármegyetörténet elkészítését sürgette. „Ne késsünk, fogjunk a munkához!” – írta Várady, majd felajánlotta, hogy a művet elkészíti, az adatgyűjtést pedig haladéktalanul megkezdi. A közgyűlés határozatban mondta ki, hogy a monográfia munkálataihoz minden erkölcsi támogatást megad. Kilátásba helyezte azt is, hogy anyagilag is hozzájárul a kiadáshoz, de csak a kézirat bemutatása után. Várady mindenesetre megkezdte a gyűjtőmunkát.

Az események úgy hozták, hogy a hírlapírástól sem maradhatott távol, 1892-ben vette föl újra a fonalat, méghozzá ismét egy nagy jelentőségű vállalkozás részeseként. Láthatjuk, hogy Pécsett egy napilap indításához szükséges tudástőke ekkorra már rendelkezésre állt, már csak a tőkeerős vállalkozó hiányzott. Hamarosan ez is a helyére került, amikor Engel József nyomdatulajdonos 1892-ben napilap indítását határozta el. Felelős szerkesztőnek Várady Ferencet választotta. A Pécsi Napló első száma 1892. december 1-jén került az olvasók elé. Az indulás nem volt zökkenőmentes. A Pécsi Naplóból kihagyott lapszerkesztők – Lenkei Lajos és Földvári Mihály – ugyanis a következő évben Pécsi Újság címmel szintén indítottak egy napilapot, így másfél évig nem is egy, hanem két napilap jelent meg Pécsett, amelyek viszonyát az éles konkurenciaharc jellemezte. 1894 nyarán végül a Pécsi Újság tulajdonosai megvásárolták a Pécsi Napló kiadásának jogát, így a két napilap egyesült, és a régebb óta megjelenő Pécsi Napló nevén folytatták tovább. Várady Ferenc itt is megőrizte felelős szerkesztői posztját, és a továbbiakban harmonikus együttműködésben dolgozott a főszerkesztővé előlépett Lenkei Lajossal.

Várady Ferenc ezekben az években fáradhatatlan munkabírással dolgozott. Mint allevéltárnok, a levéltári iratoktól elkülönítve kezelt árvaszéki iratoknak volt az őre, az árvaszéki irattár irányítója. Várady tehát délelőttönként allevéltárnoki teendőit végezte az árvaszéki irattárban, délutánonként pedig a Pécsi Napló szerkesztőségében irányította a kollektíva munkáját. Mindezen tevékenységek mellett kellett időt szakítania a vármegyetörténet szervezői, szerzői, szerkesztői munkálataira. 1895 májusában öt hónap szabadságot kért, ekkor adatgyűjtés céljából bejárta a vármegye községeit. Erőfeszítéseit pedig honorálta a vármegye: 1895 decemberében tiszteletbeli főlevéltárnoknak nevezték ki. Baranya vármegye monográfiája végül nem egy, hanem két kötetben, Várady Ferenc szerkesztésében, de nem önálló műként, hanem szerzőtársak bevonásával jelent meg Baranya múltja és jelenje címmel. A mű pedig összeforrt alkotójával: a használói által ma is csak a „Várady”-ként emlegetett kötetek a kutatások gyakran használt forrásai.

Alighogy véget értek a monumentális monográfia munkálatai, Váradynak újra alkalma nyílt a vármegye szolgálatában kamatoztatni szerkesztői jártasságát. 1898 januárjában tevékeny szerepet vállalt a Baranyavármegye Hivatalos Lapja című rendeleti közlöny megalapításában, a következő húsz évben pedig szerkesztőként felelt a kortársak által „jobban szerkesztett” vármegyei lapként emlegetett periodika kiadásáért. Ekkor egyébként még neki is le kellett adnia egyet a feladataiból: 1898. április 1-jétől lemondott a Pécsi Naplónál betöltött felelős szerkesztői állásáról, a lap fedélzetét azonban nem hagyta el teljesen, még közel húsz évig a szerkesztőség állandó munkatársa maradt.

Várady Ferenc tehát a századforduló éveiben volt a legaktívabb. Tevékeny szerepet vállalt a Mecsek Egyesület munkájában, amelynek 1894 és 1900 között választmányi tagja volt.

Az egyesület szerteágazó feladatait az 1904-től folyamatosan megalakuló szakosztályok látták el. A madárvédő szakosztályt 1906-ban alapították, első elnöke pedig Várady Ferenc lett. 1910-ben az egyesület működésének huszadik évfordulója alkalmából madárvédő tevékenységéért elismerő oklevelet kapott. Váradi vonzódása a természethez, az állat- és növényvilághoz egyébként hamar megnyilvánult. Az ornitológia országosan is elismert műkedvelőjeként igen nagy élőmadár-gyűjteménye volt, de más élőállatot is gyűjtött. Az 1880-as évek végétől több nemzetközi ornitológiai konferencia résztvevője volt, több külföldi rendezvényen díjat nyert, de gyűjteményét nagy sikerrel mutatta be az 1888-as és az 1907-es pécsi kiállítások során is. Élőállat-gyűjteményét a fővárosi állatkert vásárolta meg. A Mecsek Egyesület mellett tagja volt többek között a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének, a Dunántúli Közművelődési Egyesületnek, emellett sokat tett a Pécsi Nemzeti Színház, a Kossuth-szobor vagy a Mecseken álló francia emlékmű létrehozásáért.

Erre az időre tehető hivatali, szakmai előrelépése is. 1902 decemberében Baranya vármegye főlevéltárnoka, Saághy Lipót elhunyt. Várady Ferenc 1903 áprilisában országos levéltári kezelői szakvizsgát tett, május 1-jétől pedig kinevezték Baranya vármegye főlevéltárnokává.

Kinevezésével az árvaszéki irattárból átkerült a jobb szó híján „központinak” nevezhető vármegyei levéltárba. Itt ekkor nagyon rossz állapotok uralkodtak. A vármegye vezetése ugyanis 1890-ben a levéltár iratanyagát kétfelé osztva, két különböző helyen helyezte el. Az újabb, az 1860-as évektől keletkezett iratokat a vármegyeháza szárnyépületébe rakták. Az úgynevezett régi levéltárat, vagyis a vármegye 1860-ig terjedő iratanyagát a vármegyeháza alatt fekvő egykori börtön helyiségeibe helyezte el. Az akkori szemmel nézve is legértékesebbnek mondható iratanyagot gyakorlatilag dohos pincékbe dugták. A nyilvánvalóan rossz megoldás miatt a helyi sajtó (és ennek részeseként Várady Ferenc is) már az 1890-es évek végétől méltatlankodott, megoldás azonban nem született.

Az i-re a pontot Komáromy András országos főlevéltárnok helyszíni látogatása tette fel, aki a belügyminisztérium megbízásából 1914 és 1915 között vizsgálta meg a vármegyei levéltárak állapotát. A Baranya vármegyei vizsgálat feltárta a rossz állapotokat, ennek hatására pedig a belügyminiszter utasította a főispánt az iratok megmentésére és célszerűbb elhelyezésére. Intézkedésre azonban a háborús viszonyok miatt nem került sor, a feladat a következő levéltáros-nemzedékre maradt.

Hogy a rossz munkakörülmények miatt, vagy sem, ma már nem tudhatjuk, de Várady Ferenc egészsége az 1910-es évektől megromlott, munkabírása csökkent. A közélettől lassan visszavonult. 1913-ban leköszönt a Mecsek Egyesület madárvédő szakosztályának éléről, 1917-ben pedig – negyven év után – teljesen visszavonult a hírlapírástól. 1918 augusztusában az uralkodó „a közélet és a közszolgálat terén szerzett érdemei elismeréséül” a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Életművének elismerését fásultan vette tudomásul, az ünneplést visszautasította. Az ekkor írt leveleiben panaszkodik, hogy „elfáradt”, betegségek gyötrik, jelezte, hogy a nyugdíjba vonulás gondolatával foglalkozik.

Alig vette kézbe magas kitüntetését, a világrend, amelyben addigi életét élte, összeomlott. 1918 őszén a központi hatalmak katonai veresége miatt a háború következményei elérték az addig hátországnak számító Pécs városát. A november 13-án aláírt belgrádi katonai konvenció értelmében ugyanis Baranya vármegye nagyobb része, beleértve Pécs városát, szerb megszállás alá került.

A megszállás első két-két és fél hónapjában, ahogy a vármegyei tisztviselők többsége, Várady Ferenc is tovább dolgozott, levéltári teendőit zavartalanul ellátta. Éles váltást 1919. január 27-e jelentett, amikor a szerbek erőszakkal átvették a vármegyei adminisztrációt. Levéltárnoki tevékenysége ekkor lehetetlenült el. A Baranyavármegye Hivatalos Lapja – húsz év után – 1919. január 23-án jelent meg utoljára Várady Ferenc szerkesztésében, a március 1-jén napvilágot látott következő számot már Damjan Stojšić, az új főlevéltárnok jegyezte. A január végi „uralomváltás” után Várady még egy hónapig bejárt munkahelyére, onnan csak március első napjaiban távolították el. Az ezt követő másfél évben a városban maradt, erről azonban kevés részletet tudunk. Pécs városát végül 1920. szeptember 13-án hagyta el, és egyes sajtóhírek szerint „hazafias magatartása” miatt kellett távoznia.

Várady ekkor Kispestre utazott, itt vetette papírra 1920. október 11-én Baranya vármegye alispánjának szóló jelentését, amelyben az 1919. februári-márciusi eseményekről számol be. E dokumentumban a főlevéltárnoki állásáról való leváltásának körülményei mellett egy izgalmas „iratmentő akció” története is kirajzolódik. Várady ugyanis hivatalból való eltávolításakor az utolsó pillanatban magához vette Baranya vármegye címerlevelét és a községi pecsétnyomók közül 51 darabot. Az értékeket – nagy kockázatot vállalva – másfél évig lakásán rejtegette, majd Pécsről való eltávolításakor kicsempészte, és Budapesten, az itt látható jegyzék alapján Stenge Ferenc alispán őrizetére bízta.

Várady Ferenc értékmentő fellépése egyben búcsúajándék volt a mecsekaljai városnak, ahol csaknem hatvan évet, élete legaktívabb időszakát töltötte, és amelytől 1920 szeptemberében végleg elvált. Baranya vármegye helyt adott nyugdíjazási kérelmének, és 1922. január 1-jével, 31 év szolgálat után nyugdíjba helyezte. Pécsről való távozása után először Kispesten élt, majd 1923-ban Budapesten telepedett meg. Várady Ferenc gondolatban azonban nem tudott elszakadni Pécs városától. Ezekben az években több verseskötete is megjelent, és ezek nagy része még Pécsett született, vagy pécsi ihletésű darab volt. Az 1925-ben megjelent A vadvirágos Mecsekaljáról című kötetében a szerb megszállás alól felszabadult Pécsnek állított emléket. Verseiben a városból való eltávolításának szomorú emléke gyötörte, de üdvözölte a nemzeti hadsereg bevonulását és méltatta Horthy Miklóst.

Élete utolsó évtizedeiben az az érzés kísérte, hogy Pécsett elfelejtették. Fájlalta, hogy amikor 1931-ben Pécsett megalakult a Janus Pannonius Irodalmi Társaság, neve nem szerepelt a felvételre jelöltek listájában. Szerencsére ugyanebben az évben szívet melengető hír is érte: a Mecsek Egyesület mint egykori „lelkes munkatársat” az egyesület negyvenedik évfordulója alkalmából tiszteletbeli tagjává választotta.

Várady Ferenc utolsó verseskötete Elmúlt idők, dalos évek címmel 1935-ben jelent meg. Versei és prózai írásai tehát 1879 és 1935 között 23 kötetben láttak napvilágot.

Várady Ferenc Budapesten fejezte be életét 85. életévében. Özvegye 1945 nyarán jelentette be Baranya vármegye alispánjának, hogy férje 1945. február 17-én elhunyt, és a kerepesi temető 68. parcellájában temették el.

(Képek forrása: Magyar Nemzeti Levéltár; Pécsi Tudományegyetem Történeti Gyűjtemények Osztálya)