Mint minden évben, 2023-ban is közfigyelemre érdemes tények, történések szerepelnek hazai művelődésünk évfordulós naptárában. Hogy az 1823-ban született Madách Imre világra jöttének 200. évfordulója megkülönböztetett figyelmet érdemel és nem csak a szülőföldjén, nyilvánvaló. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, kivált az első hazai egyetem városában, hogy kerek 100 évvel ezelőtt kezdte meg pécsi működését a Pozsonyban alapított, majd onnan „eltanácsolt” Erzsébet Tudományegyetem. Ez a két évforduló mondhatni összetalálkozik, erősíti egymást, már amennyiben jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy az 1920-as évek második felében, az Erzsébet Tudományegyetem pécsi „bejáratásának” időszakában egy Madách-leszármazott munkatársa is volt az egyetemnek. Közelebbről: az egyetemi könyvtárnak. Hogy nevén nevezzük az illetőt, a helyenként Mankóbükki előnévvel is megkülönböztetett Balogh (ifj. Balogh) Károly volt ez a munkatárs. Életéről mintegy időhatárjelzőként itt csak annyit, hogy 1879. április 23-án született Budapesten, és a 66. életévében járt 1944. április 24-én, amikor a balassagyarmati kórházban távozott az élők sorából. (Halálozási éve egyes kézikönyvekben – helytelenül – 1945.) A csesztvei sírkertben temették el, a ma is álló Madách-kúria közelében. Ez önmagában is igazolja, hogy Balogh Károly Madách-leszármazott volt. Történetesen oldalági, tekintve, hogy Madách Imre tragikus sorsú nővérének, Máriának volt az unokája.

Ismeretes, hogy Madách Máriát, miután első férje, Huszár József 1841-ben meghalt, hat év múltán Károlyunk nagyapja, mondhatni első (I.) Balogh Károly vette feleségül. Ő dragonyos kapitányként Bem seregében harcolt 1849 júniusában is, amikor megsebesült, és a temesvári kórházba szállították. Mária – első házaságából való nagyfiával együtt – odautazott, hogy hazavigye sebesült férjét, s jött a tragikus vég: a visszaúton, Arad körzetében rablógyilkosság áldozatai lettek mindhárman. A szerencsétlen szülők közös gyermeke, az akkor még alig egyéves (II.) Károly (1848–1920) nem utazhatott velük. Így „csak” árvaságra jutott, s a továbbiakban nagyanyja, id. Madách Imréné felügyelete alatt nevelkedett Sztregován, együtt Madách Imre fiával, Aladárral. Taníttatásáról is ez a családi háttér gondoskodott, és nem hiába. Az ifjúvá, majd felnőtté érett Károly sikeresen haladt előre a pozsonyi jogakadémiára vezető úton, az államvizsga után az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, mígnem Pécs következett. A királyi ítélőtábla felállítása, 1890 után bírája, majd elnöke lett a pécsi ítélőtáblának. És nem csak „hivatalból” kötődött a Mecsek-alji városhoz. Alapító tagja, alelnöke, 1907 és 1911 között pedig elnöke volt a Mecsek Egyesületnek. Emlékét a Balogh Károly sétaút őrzi ma is a Közép-Mecsekben, az Egyetemi Könyvtárban pedig a Mecsek virágos növényeit és szubalpin virágokat ábrázoló akvarelljeinek terjedelmes gyűjteménye. Feleségével, a neves költő és fordító Bérczy Károly (1821–1867) leányával együtt öt gyermeket neveltek. „Öt gyermekük közül Károly kamatoztatta leginkább azokat az irodalmi ismereteket, amelyet a családban és a rokonságban elsajátított”, olvasható Leblancné Kelemen Mária, a Honismeret 1979. évfolyamában megjelent, az 1879-ben született (III.) Balogh Károly emlékét idéző írásában. Hozzátehetjük: apja pécsiségét is „kamatoztatta”, jóllehet neki jóval kevesebb, csak „hét szűk esztendő” jutott a városból (1923 nyarától 1930 tavaszáig), ezen belül nem egészen öt (1926 júniusától 1930 márciusáig) az egyetemi könyvtárból, kezdeti betegeskedésével is számolva. (Apját, az idősebb – 1890-ben már pécsi – Balogh Károlyt csak a világháború tudta „áthelyezni” a Mecsek aljáról Budapestre, ahol még mintegy fél évtized adatott neki 1920-ig, haláláig.)

1. kép. Balogh Károly portréja

Ifjabb Balogh Károly pécsi könyvtárossága igazából nem volt, s talán nem is lehetett egy az egyben sikertörténet. Az előzményeket illetően itt csak egy rövid életrajzi visszapillantásra szorítkozhatunk, egyetemi alkalmaztatásáig kiterjedően, idevonatkozó korábbi írásunkból szemezgetve. Íme az idézet-töredékek: „Budapesten az akkor még középfokú képzést folytató Ludovika Akadémia növendéke volt. A losonci főgimnáziumban érettségizett 1899-ben, majd – apja példáját követve – jogot tanult. A pécsi püspöki jogakadémián tett államvizsgát 1903. június 23-án, s még ugyanezen év októberében Nógrád vármegye szolgálatába lépett. (…) 1907 második felében már a fiumei tengerészeti hatóság állományában találjuk: miniszteri segédfogalmazó. Megnősül, és feleségével, Csernyus Menyhért 1849-es mártír Aline nevű unokájával együtt költöznek le a tengerparti városba. 1911 tavaszán a fiumei magyar királyi kormányzóság munkatársa lesz (…), és innen »vonul be« mint hadi önkéntes, 1915. március elején. Előbb az olasz fronton harcol (…), majd a bolgár hadsereghez beosztva 18 hónapot tölt tűzvonalban az Al-Dunánál. (…) 1918 novemberében szerelik le tartalékos főhadnagy rendfokozattal. És olyan tüdőbetegséggel, mely a továbbiakban időzített bombának bizonyul. 1918–1919 fordulójának forradalmi eseményei rejtőzködésre kényszerítik, mígnem 1919 tavaszán visszatér Fiumébe a családjához. Az utolsó fiumei kormányzó, Jekelfalussy Zoltán oldalán részt vesz a kormányzóság felszámolási munkálataiban odakint, majd 1920-tól Budapesten. E munkálatok befejeztével, 1920 végén nyugdíjazzák, miniszteri osztálytanácsos cím adományozásával.”

Miniszteri osztálytanácsosunk, négy gyermekkel megáldott családapa már 44 éves volt, amikor 1923 nyarán Budapestről Pécsre költözött a családjával, hogy (mint Szabó Pál ismert kézikönyvében olvasható) – „kis szőlején gazdálkodjék és egészségét ápolja”. (Tegyük hozzá: a szerb megszállás alól épphogy csak felszabadult városban.) És betöltötte a 47-et, amikor nemcsak új otthonra, új munkahelyre is talált a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem könyvtárában. 1926. június 22-én kelt miniszteri kinevezéssel lett úgymond fizetéstelen könyvtári segédőr. Ez a titulus a nagycsaládos Balogh Károlyt aligha lelkesítette. Ugyanakkor már a kiszemelt intézmény „egyszerű” olvasójaként is vonzó lehetett a sokoldalúan művelt és széleskörű (egyebek közt ógörög és latin) nyelvismerettel is felvértezett férfiú számára az egyetemi könyvtár kiteljesedő együttélése a Klimó névvel fémjelzett püspöki könyvtárral a mai Szepesy utcában. A kinevezést követő hónapban letette a kötelező hivatali esküt, de – mint már utaltunk rá – a világháborús frontszolgálat során szerzett tüdőbetegsége kiújult, s csak a következő év, 1927 tavaszán kezdhette meg tényleges könyvtári szolgálatát a Várkonyi Hildebrand (eredetileg Dezső) bencés rendi áldozópap, egyetemi magántanár, Várkonyi Nándor bátyja által vezetett intézményben.

2. kép. Az Erzsébet Tudományegyetem központi épülete az 1920-as években

A pécsi címtárakból kiolvasható, hogy Balogh Károly kis „szőleje”, mely apai örökség lehetett, a Mecsek-oldalra vezető Frühweisvölgyi út, (ma Székely Bertalan út) magasabban fekvő részén ékeskedett, míg a családját befogadó ház ugyanezen út elején volt, már úgyszólván a központban. Innen csak néhány lépés a Petrezselyem utca, a mai Aradi vértanúk útja, ahol annak idején a pécsi ítélőtábla elnöke, idősebb Balogh Károly is otthonra talált a családjával. Erről a környékről a könyvtár könnyen elérhető ma is, persze hogy élt ezzel a lehetőséggel Károlyunk, mielőtt még „hivatalból” kellett volna bejárnia. Olvasott és kutatott mindenekelőtt „Madách-vonatkozású” témákban, leendő főnöke, Várkonyi Hildebrand egyetértő támogatásával. Így jelenhetett meg már 1924-ben a Madách Imre otthona, Balogh Károly – apja feljegyzéseiből is táplálkozó – munkája, majd 1926 tavaszán, könyvtárossága küszöbén, a Várkonyi Hildebrand igazgatóval közösen jegyzett Madách-breviárium. A pécsi kiadású, Madách-művekből is válogató kötettel Leblancné Kelemen Mária szerint arra törekedtek az összeállítók, hogy megismertessék az olvasókat Madách „gondolkodásának ellentétekben mozgó természetével”. Munkájuk az irodalmi ismeretterjesztés kísérletének is tekinthető, úgymond „korszabta formában”. Néhány éve már ténylegesen is az egyetemi könyvtárban munkálkodik Balogh, amikor egyik legtöbbet idézett írása (A pécsi Erzsébet-tudományegyetem könyvtára) megjelenik a kor egyik legrangosabb szakfolyóirata, a Magyar Művészet 1929. évfolyamának pécsi számában, kiváló illusztrációkkal. A fotók többségét ma is felsőfokon jegyzett művész, a névrokon és „életkortárs” Balogh Rudolf készítette.

3. kép. Az egyetemi könyvtár épülete. Balogh Rudolf fotója
(Magyar Művészet, 1929/8.)

Ezen írásával mintha már el is búcsúzott volna Balogh Károly a könyvtártól és a várostól, melynek egyetemi várossá emelkedését, az 1923/24-es tanév megnyitását annak idején maga is megünnepelte. Szabó Pál egyetemtörténeti kézikönyvéből is tudható, hogy Dr. Balogh Károly fizetéstelen könyvtári segédőr közel két éven át, 1928 januárjától 1929 szeptemberéig a külföldi tanulmányúton, Párizsban tartózkodó igazgató megbízott helyettese volt az egyetemi könyvtárban, s csak 1930 márciusában köszönt el hivatalosan és véglegesen az intézménytől, majd a várostól. Ugyanezen év júliusában már a fővárosban dolgozik. Miniszteri fordító, majd a fordító osztály vezetője a belügyminisztériumban, melynek közel tizenhárom éven át volt - miniszteri tanácsosi címmel is megtisztelt – munkatársa. 1944-ben vonult nyugdíjba, halála évében.

Hogy viszonylag rövid idő után miért köszönt el pécsi munkahelyétől a szakmai sikereket könyvtárosként sem nélkülöző Balogh Károly, arról itt csak annyit, hogy egyes munkatársak másokat is ellenállásra biztató panaszáradatának jelentős része volt az események alakulásában, miközben Baloghunknak az időnként kiújuló betegséggel és – lévén „nagycsaládos” – anyagi gondokkal is szembe kellett néznie. A beadvány formájában elégedetlenkedők „dr. Balogh Károly osztálytanácsosi címmel nyugalmazott miniszteri titkár, fizetéstelen könyvtári segéd úr” könyvtárszakmai ismereteinek úgymond teljes hiányát, következetlen, pillanatnyi egészségi állapotától is függő intézkedéseit, fogyatékos erkölcsi felfogását etc. kifogásolták. Már korábban is olaj volt a tűzre kollégájuk igazgatóhelyettesi megbízatása, amikor pedig tudottá vált, hogy Várkonyi Hildebrand könyvtárigazgató távozik Pécsről, mivel a szegedi egyetem nyilvános rendes tanárává nevezik ki hamarosan, mindjárt kész volt az újabb vád: Balogh az ő helyére pályázik, igazgatói állásra.

4. kép. Az egyetemi könyvtár püspöki gyűjteményének egy terme. Balogh Rudolf fotója
(Magyar Művészet, 1929/8.)

Könyvtárszakmai felkészültsége, meglehet, vitatható volt, s a rátestált vezetői megbízatás is érezhetően környezetidegennek bizonyult. Ugyanakkor a történeti állományra irányuló érdeklődésével, nyelvtudásával, íráskészségével és tartalmas előadásaival minden bizonnyal hozzájárult a könyvtár értékeinek szélesebb körben való megismertetéséhez. Eközben a Madách Imrével, családjával, környezetével és műveivel kapcsolatos ismereteit is bővítette, mintegy megalapozva ezzel idevonatkozó, Pécsről való távozása után is eleven, sőt egyre elevenebb alkotó és publikációs tevékenységét. Könyvtárosságának is köszönhetően odáig jutott, hogy a klasszika-filológia kismestereként, kitűnő fordítóként és műfordítóként jegyzik őt napjainkban is. Az ókori Róma kultúrájának, mindennapi életének és a klasszikus latin nyelvnek nem akármilyen ismerete a háború előtti utazások, mondhatni tanulmányutak révén visszamenőlegesen is hasznosítható helyismerettel bővült. Ennek is jelentős része volt abban, hogy élete részévé vált az őt különösen vonzó klasszikus szövegek fordítása, értelmezése és jegyzetelése, hasonló érdeklődésű kiválóságok munkásságára is odafigyelve. Bizonyára meglepetéssel tapasztalta, hogy a püspöki könyvtár állományában megvan, és nem is csak egyetlen kiadásban, a majdnem teljes Martialis. (Szükség esetén könyvtárközi kölcsönzéshez folyamodott.)

Amikor Balogh Károly egyik legfontosabb műve, az antik Róma mindennapjait mintegy félezer epigrammafordítással megelevenítő Martialis megjelent Budapesten 1937-ben, egyik ismertetője kifogásolta, hogy „a bevezetés és a szövegközti anyag közismert kézikönyvek és monográfiák felhasználásán épül fel”. A már fiatalon is nagyra becsült Borzsák István viszont éppen ezt tartotta a szerző egyik legfőbb erényének. „Bibliográfiájának teljessége, főleg pedig az idézett művek eredményes gyümölcsöztetése céhbeli filológusnak sem válnék szégyenére”, írta az Egyetemes Philologiai Közlönyben Balogh újabb műve, az 1940-ben megjelent Antik bronztükör méltatása kapcsán, mintegy az említett bírálónak is válaszolva. Tanárjelöltek figyelmébe ajánlja ezt a könyvet is, nem utolsósorban azért, mert meggyőződése, hogy ennyire „fájdalommentesen”, sőt élvezettel sehonnan sem lehet megtanulni „Róma rejtelmeit.” Jóllehet már dúlt a második világháború, amikor (1940-ben) Balogh Károly újabb tanulmánya, Martialis és a régi Róma topográfiája címmel megjelent az Egyetemes Philologiai Közlöny 1940. évfolyamában, közel akkora figyelmet keltett, mint három évvel korábban, még békeidőben a Martialis.

5. kép. Illusztráció Balogh Károly Római könyv című művéből

Hasonló érdeklődés kísérte a gazdagon illusztrált Római könyv megjelenését is 1941-ben. Szorgalmas kutatója, Leblancné Kelemen Mária megfogalmazása szerint Balogh Károly „a Római könyv két kötetében az örök városról, népéről, népének életéről, szokásairól, műkincseiről szól hatalmas ismeretanyag és tapasztalat birtokában, rajongással és szeretettel. Rómának és környékének, utazásainak a megjelenítése olyan stílusbravúrral, szemléletesen történik, hogy az olvasó szinte útitársa lesz bolyongásai során”. A Martialis-fordító Balogh Károlyról pedig így ír: „Az antik Rómára vonatkozó ismeretei jelentették az alapot ahhoz, hogy Marcus Valerius Martialist, minden idők epigrammaíróinak fejedelmét, a római irodalom ún. ezüst korának legérdekesebb költőjét megismertesse a magyar olvasókkal. Martialis életének bemutatása mellett 15 kötetnyi epigrammájából ad ízelítőt. Az Antik bronztükör epigrammái versben írt gyorsfényképek, művészi kézzel megrajzolt vázlatok, kitűnő lélektani megfigyeléseken alapuló apró torzképek. A Martialis és a régi Róma topográfiája című munkájából a Domitianus-korabeli Rómát ismerhetjük meg.”

Hogy vannak-e filológiai szempontból kifogásolható részletek Balogh Károly munkásságában? Erre a kérdésre szerzőnk egyik műve kapcsán a következő mondattal válaszolt annak idején Borzsák István: „Ilyenek akadhatnak éppen, de ne feledjük a könyv rendeltetését, sem azt, hogy az Antik bronztükör szerzője mégiscsak író és műfordító, még pedig a legjobbak közül.” Nos, ezt magunk is aláírjuk azzal, hogy Balogh Károly disztichonokban írott „búcsúversét” és Martialis-fordításainak egyikét idézzük befejezésül.

Íme, a Csesztvei ősz, a „búcsúvers”:

Bársonyos égbolton felgyullad a csillagok ezre,
Szunnyad a kis falu lenn, álmodozóban a ház.
Már csak a házőrző kutya vakkant, majd ugat egy sort,
Sír a bagoly nagy fák korhatag ágai közt,
Aztán áldott csend borul újra a házra, a kertre
S titkos bájt hint szerte a tájra a hold.
Halvány ősz köde száll… Árnyak kelnek, töredeznek…
Halk neszezés hallik… Hull az aranyszínű lomb.
És levelek hullásában, szellő susogásban
Csesztvén egyre Madách szelleme, lelke borong.

A költő Martialis pedig így igazítja el Julius Martialis nevű barátját és névrokonát az alábbi epigrammában, Balogh Károly közvetítésével:

Mi tenné boldogabbá életünket,
barátom, Martialis, elmondom most neked.
Öröklött jószág s nem kínnal szerzett vagyon.
Hálás termőföld és házitűzhely lángja.
Kevés pereskedés. Nagy ritkán tóga, béke.
Egészség és erő és tisztaság.
Bölcs egyszerűség, néhány jó barát;
Könnyű táplálkozás, nem mesterkélt ebéd;
Gondoktól mentesített, nyugodt és józan ész.
Nászágy, szeméremteljes, azonban el nem únt
S nyugalmas álom, mely az éjt rövidre szabja. –
Légy szívvel az, mi vagy, ne mindig mást keress
S végső napod ne kívánd és ne féld.

(Balogh Károly (1879. április 23. Budapest – 1944. április 24. Balassagyarmat)

Bibliográfia

Balogh Károly: Hegyek virágzása. Bp.: 1923. * Balogh Károly: Madách Imre otthona. Pécs: 1924. * Madách-breviárium. Összeáll. Balogh Károly, Várkonyi Hildebrand. Pécs: 1926. * Balogh Károly: A pécsi Erzsébet-tudományegyetem könyvtára, Magyar Művészet, 1929., 568–575. * Balogh Károly: Madách az ember és a költő. Bp.: 1934. * Balogh Károly: Martialis. Bp.: 1937. Balogh Károly: Antik bronztükör. Bp.: 1940, * Balogh Károly: Martialis és a régi Róma topográfiája. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1940. 138–167. Balogh Károly: Római Könyv, 1–2. Bp.: 1941. * Balogh Károly: Csesztvei ősz. Budapesti Szemle, 1944. 1. Klny.

Szabó Pál, vitéz: A m. kir. Erzsébet tudományegyetem és irodalmi munkássága. Pécs: 1940., 46–49. (Balogh Károly dr., Mankó-büki). * Leblancné Kelemen Mária: Emléktábla helyett… Száz éve született Balogh Károly irodalomtörténész és műfordító. Honismeret, 7. 1979, 5–6., 70–72. * Szántó Károly: Várkonyi Hildebrand életútja és munkássága. Pedagógiai Szemle, 1984. 12., 1222–1232. * Kovalcsik András: Arcok Balassagyarmat múltjából, 2. Balassagyarmat: 2004. (Madách Imre, Bérczy Károly, Balogh Károly.) * Pécs lexikon, 1. Főszerk. Romváry Ferenc. (Balogh Károly.) * Mecsek Egyesület lexikon. Szerk. Baronek Jenő, Polgárdy Géza. Pécs: Mecsek Egyesület, 2013., 7. (Balogh Károly dr., Mankóbüki) * Pesti János: Pécs utcanevei. Pécs: Kronosz, 2013., 198, 365, 404. * Pécsi Egyetemi Almanach, I. Szerk. Lengvári István. Pécs: Egyetemi Levéltár, 2015. (Balogh Károly, ifj. Mankóbükki.) * Boda Miklós: Az Erzsébet Tudományegyetem Könyvtára Balogh Károly (1879–1944) irodalomtörténész és műfordító életében. In: (…) Tudomány és kutatás a Klimo Könyvtárban. A 2014. október 16–17-én rendezett jubileumi tudományos konferencia tanulmányai. Szerk. Dezső Krisztina, Molnár Dávid, Schmelzer-Pohánka Éva. Pécs: Pécsi Egyházmegye, Pécsi Tudományegyetem, 2016., 129–146. * Ua. in Boda Miklós: Itáliából Itáliába. Püspökök, professzorok, poéták. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Pécs: Pannonia Könyvek, 2020., 151–162.