Fogják a kezem, a napfényes sétálóutcából húznak be a vizeletszagú, hideg lépcsőházba. Nem akaródzik bemenni, ne húzasd magad, félek, sötét van és büdös, nem szeretek itt lenni. Egy emelet, kettő, csúszósra kopott, alacsony lépcsőfokok, itt minden cipősarok úgy kopog, mint a filmekben. A lépcsőház ablakán alig jut be a fény. Mintha be lenne deszkázva. Miért lenne bedeszkázva? És kik laknak a vastag, tömör ajtók mögött? Biztos minden alkalommal elolvasom a rézből készült névtáblákat, de a nevek nem mondanak semmit. Soha egyetlen lakóval sem találkozunk. Senkiföldje.

A lakkozott fakorlát kicsit ragad, későbbi megfigyelésem, hogy az ilyen korlátok mindig ragadnak, mintha a lakk sosem tudna megszáradni. Most csakis annyira érintkezem ezzel a közeggel, amennyire feltétlenül szükséges. A cipőm talpa csusszan a sima felületen. A fikció kedvéért pántos lakkcipő. Ez nem maga az emlék, hanem ahogy az emlék megragadható.

A senkiföldjét valóságos zsiliprendszer választja el az egykori lakástól. A két bejárati ajtó közé szorult szűkös tér előszobának kicsi. A falakat sötét fa burkolja, ugyanebből a fából kemény pad is készült ide. A helyiség funkciója máig homályos számomra, talán hosszú, kényelmetlen és megalázó várakoztatásra tervezték az első nagypolgári tulajdonosok. A második bejárati ajtó üvegén át belátni a tágas fogadótérbe. Hallba. Terembe. Vagy csak a kisgyerek léptéke miatt tűnik olyan hatalmasnak ez a szoba az emlékeimben. Az üveges ajtó csilingel, ha benyitunk rajta. Már itt érzem azt az illatot, amit azóta is bármikor képes vagyok újra felidézni. Az én egyik madeleine süteményem: ódon fa és méhviaszos bútorápoló kesernyés szaga.

Vannak még ezenkívül helyek, amelyek már csak a képzeletemben léteznek, és valószínűleg a fele sem igaz annak, amit gondolok róluk. Ilyen például a szigligeti alkotóház, ahová évekig terveztem, hogy visszamegyek, mígnem felújították, és ezzel örökre elveszett a fizikai valósága a hozzá fűződő meghatározó emlékeimnek. Ilyen nagyanyám naftalinszagú lakása is Marosvásárhelyen, ahova mindig elcsigázva érkezünk egy végeérhetetlen, fárasztó autóút után, vagy nagyapámék szőlője, ahol az unokatestvéreim lócsontvázakat ásnak elő a szurdikból.

A nagy teremben hosszú asztalok, körülötte frottírral behúzott alacsony forgószékek. Legtöbbször ezekben üldögélek, bámulok ki az ablakon, ami a főtérre néz, de én innen, a fotel mélyéből csak az eget látom. Bent a bútorokon megannyi apró zug, felület, részlet és sarok, ahol évtizedek pora ül meg. Jobbra párnázott ajtó, mögötte frizurás titkárnő, akit itt nagy becsben tartanak, műbőr, írógép, munkanapokon méregerős, forró kávék és teák. Kockacukor. Ha most elkalandoznék, akkor erről nagyapám juthatna eszembe, ahogy a Glycosepttel átitatott kockacukrot nyújtja felém. Szeretem is, meg nem is. Ahogy anyám két kanál között összetöri a nekem szánt gyógyszert, és mézbe vagy Eurocrembe keveri. A gyógyszer ízét nem lehet elnyomni, de szeretem mégis. Itt, ebben az emlékben viszont most tálcákon várakoznak a szomorú szendvicsek, késő délután, nagy kancsókban bor.

Balra pedig titokzatos, papírillatú szobák sora nyílik, könyv- és kézirathegyek. Pingponglabda pattogása. A zöld asztal körül szinte mindig játszik valaki, néha apám is. Az ütőkön felpöndörödik a gumiborítás, leffeg minden ütésnél, néhányukról teljesen hiányzik, csupasz vágódeszkák. Akinek nem jut ütő, az könyvvel helyettesíti. Én itt nem merek beállni, de aztán később Szigligeten, a hűvös alagsori pingpongszobában már igen. Ott vannak gyerekek is.

Újra és újra csilingel az ajtó, mint egy régimódi patikában, jönnek-mennek az emberek, szakállas férfiak, szemüveges nyikhajok. Előbbiek közül sokan már nem élnek, utóbbiak közül páran később az irodalmi élet meghatározó alakjaivá válnak. Kevés a nő, ez akkor nem tűnik föl, csak most. Az egyik kanapén bizonytalan fiatal lány ül, a cigarettát a középső és a gyűrűsujja között tartja. Azóta befutott író, és sportot űz a modorosságból. Nő a zaj, vágni lehet a füstöt, mindenki beszél, mindenki nevet, harsányan hahotáznak, a térdüket csapkodják. Éppen azt, hogy miről beszélnek, lehetetlen felidézni, mert jelentősége akkor számomra nem volt, csak most lehetne. Rólam kevesen vesznek tudomást, aminek örülök, mert felnőtt társaságban mindig zavarba jövök. Inkább elbíbelődöm valamivel. Lekaparok egy vakolatdarabot a falról, azzal játszom, pénzérméket (złotyt!) találok egy fiókban, lapozgatok egy lexikont. Ez az emlék sem innen van, más emlékekből lopom.

Recseg a padló, különösen a küszöbök környékén, ráállok, próbálgatom, egy lábbal, két lábbal. Megpróbálok nesztelenül járni, lehetetlen. Még a kopott szőnyegen is lehetetlen.

Aztán elfogynak a lehetőségeim, elunok mindent, elfáradok. Egy kanapé mélyére húzódom, nem látok már senkit, de körülöttem folyamatosan nő a zsongás, beterít, mint egy takaró.

Lefelé már apám visz a karjában. Szúr a szakálla. Átvágunk a csendes téren, az ég talán csillagokkal van megszórva. Akkor sem ébredek fel, amikor ágyba tesznek, csak a lepedő hűvösét regisztrálom a bőrömön.

(Fotó: Tóth László)