Néhány évvel azt követően, hogy Goethe itáliai utazásra indult, és öt hónappal azután, hogy Capet Lajos polgártársat Párizsban hazaárulásért kivégezték, Johann Centurius von Hoffmannsegg szász gróf 1793. június 23-án elindult Bécsből, hogy átlépve a Lajtát barbár és egzotikus vidékeket fedezzen fel. Vigyázó szemeit nem Párizsra vetette tehát, hanem bogarakra (tágabban rovarokra), amelyeket gyűjtött, továbbá madarakat lőtt és tömetett ki nagy számban. A gróf ugyanis számos arisztokrata társával ellentétben nem bogaras hobbiutazó volt – e tevékenysége a hivatása lett, amely a Porosz Királyi Tudományos Akadémia tagságáig emelte. Gyűjteményei – melyeket utóbb francia, spanyol és főképp portugál útjain tovább bővített, nota bene rovargyűjteménye a 16 ezer példányt meghaladta – később bekerültek az épp általa 1809/10-ben alapított berlini zoológiai múzeumba. Utazását írásban is megörökítette, az eredetileg nővérének küldött leveleiből kivonatolt szöveg 1800-ban látott napvilágot Görlitzben,[1] magyarul rövidítve 1887-ben jelent meg,[2] majd egy évszázadra rá ugyanez reprint kiadásban Pécsett.[3]

És hogy ezt az idehaza különösebb visszhangot ki nem váltó művet[4] miért adták ki újra magyarul éppen e helyt, annak oka az, hogy a grófot természetbúvárló tevékenysége közepette – mivel nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy kicsoda, illetve cáfolni, hogy esetleg nem jakobinus kém-e – a magyar vármegyei adminisztráció feltartóztatja, foglyul ejti és hosszas pécsi tartózkodásra kényszeríti. Persze ekkor már hetek óta a Magyar Királyság területén kóborol (a Duna mentén mozogva Győrön át Buda és Pest környékére érkezik, majd a folyó mellett le Eszék vidékére), azaz a vármegyei idegenfigyelő rendszer ébersége nem épp tökéletes. Az alispánnál zajló első kihallgatás kissé a Lúdas Matyi rajzfilmváltozatának hangulatát idézheti a mai olvasóban: „Az egyik azt vélte, hogy lehetetlen, hogy egy gróf ilyen jól tudjon latinul írni, a másik ismét, hogy engem Bécsben misézni látott, mások ismét franczia jakobinusnak tartottak, különösen az alispán előtt igen gyanúsnak tünt fel a botom fogantyúja”. Innen szép nyerni, mondhatnánk, mert nem titok, hogy a történet happy enddel zárul.

Merthogy már első este sem, ahogy előírás szerint kellene, a börtönben éjszakázik, hanem egy fogadóban helyezik el, két fegyverest állítva az ajtaja elé. De még ezt megelőzően a kihallgatás az alispánnál – akár titkos bécsi pap, akár jakobinus, enni csak köll! – vacsorába torkollik. A vacsora után az urak szállására kísérik, ahol a holmijait átkutatják, előbb gatyára akarják vetkőztetni, aztán mégsem. A gróf nem idegbajos típus, egyedül maradván elmélkedik egy kissé az emberi sors minéműségéről, aztán délelőttig alszik. Másnap, amikor nyitott csézában szállítják, elfogott francia grófként bámulja a tömeg. Ha a korabeli szóbeszédben a francia a veszélyes idegen, ne feledjük, hogy ekkor a forradalmi Franciaország már háborúban áll a Habsburg Birodalommal. Hogy igazolja magát, leveleket kell írnia, elsősorban a bécsi kancelláriára, s amíg a postai fogatok komótosan mennek-jönnek és amíg a hivatal malmai lassan, de biztosan őrölnek, Hoffmannsegg pécsi kényszertartózkodása egyre nyúlik.

(Franciscus Foy: Quinque Ecclesiae – 18. század)

Hamarosan a szoros személyi követés úgy valósul meg, hogy a gróf fő gondja az alispánnál történő állandó ebédelés és vacsorázás lesz. Beszámol róla, hogy az alispán hintóján egy közeli hegyre mentek kirándulni, a pécsi olvasó könnyen kitalálja: a Tettyére. „Szép és bővizű sziklai patakot láttunk ottan és különböző malmokat, közöttük egy papírmalom is volt. Fönt egy hegy tetején, honnan kellemes kilátás nyílik a városra és a környékre, volt azelőtt egy püspöki nyárilak és egy puskapormalom, de most már mindez romokban hever.” Megemlékezik a törökök pusztításáról és a város római eredetéről, a gyakran talált római leletekről. Egy társaságban megismerkedik Pető főjegyző feleségével, valamint a paradicsommártással, mindegyik kedvére van, ellentétben a tökfőzelékkel.

Pécs egyébként már első látásra megtetszett neki. „Ez egy középnagyságú város gyönyörű vidéken, a legszebbek egyikén, a minőket Magyarországon láttam; egy hegy lábánál fekszik, körös-körül a legszebb változatban szőlőhegyek és mezők, szép sziklapatakok és csermelyek.” Hoffmannsegg műve a Pécsre vonatkozó irodalom fontos forrása. Azért is, mert természettudóshoz illően tárgyszerű, mérlegelő elme, a nyugatról érkezők széles körében elterjedt negatív sztereotípiákkal szemben a saját tapasztalataira hagyatkozik.[5] Eközben nyitott gondolkodású, a felvilágosodás gyermeke, aki folyamatosan összehasonlítja saját hazájának tényeit, intézményeit, jelenségeit a Magyarországon tapasztaltakkal, az összevetésből pedig hol az egyik, hol a másik kerül ki jobb színben. „A bor tűrhető, a víz jó, a gyümölcs pedig temérdek.” Megpróbálja megérteni és aztán elmagyarázni testvérének az itteni közigazgatási rendszert szolgabíróstul, alispánostul. A falusi jegyzőkről így ír: „Minden faluban van egy ilyen egyén, a kit én nálunk senkivel nem tudok összehasonlítani; ez egy fél-jogtudós és hozzá mindjárt egy fél, ha nem egész paraszt, feladata felügyelni a falusi policziára…”

A messziről jött szász gróf érkezése felizgatja a helyi felsőbb rétegek társasági életét, szívesen látott vendég lesz az úri házaknál, s e közegről ugyancsak ritka tárgyszerű leírásokat kapunk tőle. A varasdi-somogyi birtokokról kiindulva Baranyában, Pécsett is vagyont és befolyást szerző Czindery család[6] akkori reprezentánsa a társasági életben Czinderyné, aki nagyvilági, eszes nő, jól sakkozik, zongorája van, hozzá kurrens Mozart-kották, amelyekből a gróf játszik is. A színes felszín mögötti dolgok is foglalkoztatják, például a vármegyei nemesek jövedelmi helyzete, s elismerően ír arról, hogy többen is több ezer tallér évi jövedelmet húznak, ami aztán meg is látszik szerinte azon, hogy milyen nagy bőséget tapasztalni a különböző étkezéseknél. Közgazdasági okokat is megállapít emögött: miközben az élelmiszertermelés jelentős, a piac nem kellően működik, s ezért alacsony az ára az ételnek.

(Hochrein József: Pécs 1763-as látképe – rézmetszet)

A helyi egyházi közegből név szerint kiemeli Koller kanonokot: „okos, tanult férfiú, a minő akárhol is megbecsülendő, kivált itt, hol az ellenkezőnek annyi példáját látni. Hét nyelvet egész jól beszél, pedig ezek egymástól eléggé különböznek, mint a magyar, német, latin, franczia, olasz, tót és rácz.” De a többnyelvűség egyébként is természetes Pécsett, nem feltétlenül csak a felső rétegben, s egy ebéd alatt néha három-négy nyelven társalognak. Megtetszik neki a magyar nyelv, keményen tanulja, s a végére beszél is valahogy, ami majd számos alkalommal hasznára lesz az országban jártában-keltében. Külön kiemeli, hogy a magyarban más nyelvekhez képest milyen kicsi a dialektusbeli eltérés, ami jó, mert egy egyszerű paraszttól is ugyanolyan kiválóan megtanulhatja az ember a nyelvet, mint egy előkelőtől. Sőt, amaz még tisztábban is beszéli, mert nem keveri bele a latint.

„…kevés idő óta egy középszerű szintársulat is időzik itt” – írja a gróf, természetesen német nyelvű truppot értve rajta. A színház tehát az, amit kulturálisan megtapasztal a fent említett társasági életen, közös éneklésen, zenélésen kívül. Elmagyarázza nővérének, hogy Szászországgal szemben itt az ebéd és a vacsora közt uzsonna is szokás, amit lazán, félig állva, a szabadban sétálgatva fogyasztanak el. Az étkezések és az ételek sokfélesége és bősége éppen nincs Hoffmannsegg ellenére: „…egy oly országban, hol sokat enni igen jellemző szokás, azt is megszokja az ember, hogy minden órában éhes legyen, mert akármely órában lát enni, és ritkán múlik el látogatás a nélkül, hogy az ember evőszerszámait mozgásba ne hozná.” Mielőtt hivatalos igazolásai megérkeznének, egy helyen így összegzi élményeit: „Ez aztán a víg fogság”. Első pécsi tartózkodása mintegy két hónapnyi, 1793 szeptemberétől novemberéig tart.

(Petrich András: Buda és Pest a hajóhíddal 1840 körül)

Dokumentumaival felvértezve immár szabadon más helyeket is bejár a Magyar Királyságban. Rácsodálkozik a magyar pusztára, ahol hatalmas – ezer-kétezer darabos – gulyákat lát ridegtartásban. Ahol a pásztorok is egész évben a szabad ég alatt élnek, száraz marhatrágyával tüzelnek és főznek, mert fa egy szál se hatalmas területeken. De elvetődik Pestre és Budára is, ahol egy állatheccet ugyanolyan részletesen megörökít, mint egy kávéházat. A leendő fővárosban is bejáratos lesz az úri társasági életbe, a téli időszakban a báli szezon erős nyomokat hagy benne. Mindig lenyűgözi, ha valaki nem profiként kiemelkedően zongorázik: egy ifjú ember például Pesten a gróf Zichy környezetéből kívülről játssza a Varázsfuvolát, mely épp annak az 1793-as évnek a februárjában volt bemutatva Magyarországon (két évvel előtte Bécsben), s Hoffmannsegg meg is nézi a magyarországi előadást. Audiencián fogadja Sándor Lipót főherceg, a nádor is (aki majd a magyar jakobinusok elleni kíméletlen megtorlás irányítója lesz, s nem sokkal később a királyné fogadására készülve pirotechnikai eszközökkel felrobbantja magát, és huszonhárom évesen meghal). Elvarázsolják gróf Benyovszky Móric, a madagaszkári kormányzó kalandos történetei, melyeket annak feleségétől hall egy közös ebéd során. Tárgyilagos beszámolóiból nem hiányoznak a nők sem. „Nem emlékezem, hogy a világ valamely helyén egyszerre ennyi sok szép nőt lehetne együtt látni, mint itt. Drezda és Lipcse e mellett elbujhatnak” – írja egy budai bálról, s rögtön a nemzetiségek keveredését is hozzáteszi, mint tudományos indokot.

Gróf Hoffmannsegg a későbbiekben még többször visszatért Pécsre, ahol Magyarországon a leginkább otthonosan érezte magát újdonsült barátai közt. Ha megkérdezhetnénk, talán azt mondaná, élhető várost talált. Tudósként eredetileg a flórát és a faunát szándékozta tanulmányozni, a zabolázatlan természetet tehát, amire hallomásai alapján Magyarország kiváltképp alkalmasnak tűnt. A 18. században megélénkülő utazási kedv a Magyar Királyság területeit csak igen kevéssé érintette, nem esett bele az úgynevezett Grand Tour útvonalába, s alig túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a török háborúk befejezése után egy évszázaddal az ország még terra incognita volt („hic sunt leones”). Hoffmannsegg sem a városait, a civilizációs vívmányait megismerni indult útnak, mint amiért a nyugat- vagy dél-európai utazásokat tették akkoriban. A korabeli útikönyvek keveset tudtak a szétzilált országról mondani, Európának ez a része a kollektív mentális térképen a vad Kelet, illetve Dél körébe tartozott, ami akkor még mindig a vérengző Törökországgal volt határos. Ám a gróf akkoriban olyan vendégszeretetre lelt Magyarországon, hogy mint írta, akár hosszú ideig is ingyen utazgathatna az ember. A természeti viszonyaink és tárgyi kultúránk, szokásaink mellett így a magyar vendégszeretetről, erről az elsüllyedt mentalitástörténeti jelenségről és számos egyéb, a történetileg változó közösségi identitásunk, önismeretünk szempontjából lényeges dologról értesül az, aki elolvassa ezt a 230 éves beszámolót.