„Egy fáradhatatlan élettel szegényebb lett a föld, egy tevékeny lélekkel gazdagabb az ég. […] Rövid harcz után hosszú béke vár az elhunyt nemes férfiura, ki életében pihenni nem tudott.” Ezekkel a gondolatokkal vezeti be az 1885 áprilisának első napján elhunyt Halász Mihálytól elköszönő írását a Pécs című lap névtelen szerzője, majd kiemeli, hogy a nemes férfiú működése „a lelkipásztorság nehéz gondján kívül főleg a modern nyelvek tanulmányozásában állott s szerzett ismereteit élte alkonyán arra fordította, hogy hosszú utazásokat tőn Európa minden részébe.”[1]

Az egyház szolgálatában

Halász Mihály[2] életének az 1870. évi nyugdíjba vonulást és úgyszólván a haláláig tartó utazásokat megelőző mintegy ötven éve ugyancsak bővelkedett fordulatokban, az egyházi szolgálatban eltöltött közel négy évtizedet is beleértve. Az életét és munkásságát talán a legrészletesebben áttekintő Szinnyei Józseftől megtudjuk, hogy 1809. szeptember 22-én látta meg a napvilágot Pécsett Halász János és Vinkovics Katalin „polgári állású” családjában, s hogy őseik „midőn a török Pécset megszállva tartotta, már ugyanezen város lakói voltak”. A pécsi gimnáziumi évek után, 1824 augusztusában Pestre költözött, s az ottani egyetemen hallgatott „bölcseletet”, miközben Müller Henrik pék gyermekeit tanította, aki szállást és étkezést biztosított számára. Tanulmányai befejezését, 1826 augusztusát követően „Zirczen a czisztercziek rendjébe vétetett föl; egy év múlva azonban onnan kilépett és Pesten az 5. tüzér ezredbe vétette föl magát. A katonai szigorú életmód következtében megbetegedett és erre szülői kiváltották”.[3]

1828 szeptemberében „a pécsi papnövendékek közé lépett”, négy év múltán, 1832 szeptemberében „misés pappá szenteltetett föl”, s ezzel megkezdhette közel négy évtizedes, nyugdíjba vonulásáig tartó egyházi szolgálatát. Az őt pappá szentelő Szepesy püspök irodistaként alkalmazza, de a felszentelést követő évben, 1833-ban már segédlelkész, előbb Ráczpetrén,[4] majd – Szinnyeit idézve – „magyar, német és horvát káplán Szigetvárott, Bogdásán és Szent-Erzsébetben”.[5] 1838 decemberében Pécsre helyezik át, itt tevékenykedik mint káplán 1843 novemberéig. Kereken 12 év következik ezután, immár plébánosként, Bogdásán, ahol az idézett Szinnyei-szócikk (forrásközlés hiányában nehezen értelmezhető) megjegyzése szerint „igen zaklatott életet folytatott”.[6] 1855 novemberében újabb állomáshely, Németi[7] következett, ahol 1864 áprilisában „az ott kalandozó Gölöncsér rablóbandájával kellemetlen találkozása volt” Halász Mihály plébánosnak.[8] Erről a „kalandról” évekkel később, 1876-ban részletesen beszámolt a Magyar Állam című lapban, majd 1881-ben megjelent „gyűjteményes kötetébe” is beválogatta írását.[9] A „kellemetlen találkozás” mondhatni eredetisége az volt, hogy plébánosunk, aki a rablóban is igyekezett megtalálni az embert, maga kereste fel Gölöncsér Józsi (Szalánta közelében, az eszterági pusztán) tanyázó bandáját, hogy meggyőzze a „főnököt” tetteik helytelenségéről. Hogy a feljelentés elmulasztása nem fog tetszeni a hatóságoknak, arra csak később kellett ráébrednie Halásznak, amikor már nem a rablás, hanem a megbírságolás ellen kellett védekeznie.

Érdekes adalékkal szolgál ehhez a kérdéshez a hadtörténész Szabó József János Egy vádalku tanulságai a XIX. század magyar bűnüldözésben címmel 2005-ben közzétett tanulmánya. Bevezetéséből megtudjuk, hogy „néhány éve” a Baranya megyei Levértárban kutatott, s ennek során több érdekes kortörténeti dokumentummal találkozott, Igmándy-Hegyesy Géza altábornagy – a levéltárnak adományozott – iratait rendezgetve. Kimondatlanul, de Halász Mihály „kalandját” is megjeleníti a hadtörténész, amikor így fogalmaz: „A pécsi levéltári kutatásaim során én Gölöncsér Józsi bandájának felszámolására tett intézkedésekkel és tervekkel találkoztam” – írja, majd így folytatja: „az 1860-as évek közepére már csak Gölöncsér Józsi bandája nyugtalanította Dunántúl falvait, tanyáit. Az elfogásukra tett intézkedések hatástalanok maradtak, mert a jól szervezett orgazda hálózat segítségével könnyen kereket oldottak és a Dráván átkelve elérhetetlenné váltak a magyar hatóságok számára. […] 1864-ben, a banda egyik tagjának elfogását követően merült fel a vádalku kötésének lehetősége”.[10] Nos, a Gölöncsér-banda elfogott, a vádalku előkészítésében információ-szolgáltatással szerepet vállaló tagját Soromfay Józsefnek hívták, akiről Halász Mihály is megemlékezik idézett visszaemlékezésében.[11]

A Vándor-emlékeim kéziratos bejegyzéssel ellátott példánya
(Csorba Győző Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény)

Halász Mihály „kellemetlen találkozása” után még hat év plébánosi szolgálat következett Bogdásán, mígnem 1870. november 1-jén nyugdíjba vonult, úgymond betegségét gyógyítandó. Eltelt néhány nap, és világra (mondhatnánk, a nagyvilágra) jött az úgyszólván élete végéig utazó Halász Mihály.

Földrészünk vonzásában

Nem véletlen, hogy az utazó és útleíró Halász Mihályról elsőként a Földrajzi Közlemények 1886. évfolyamában jelent meg szép és szakszerű méltatás a tudós paptanár, Hanusz István tollából.[12]

Egy öreg magyar utazó című írásában áttekinti Halász Mihály nyugalmazott plébános 1870. november elejétől úgyszólván élete végéig tartó utazásainak útvonalát, megnevezi állomásait. A „végső állomásról” a következőket olvashatjuk a forrásértékű, Szinnyei által is hasznosított írásban: „Halász Mihály, ez öreg magyar utazó […] temetése 1885. évi április hó 4-én Pécsett közrészvét mellett ment végbe.”[13] A folytatás: „Halálának előidéző okát pedig 1884. nyarán tett Daruvári kirándulásában kell kereshetni. Postakocsin utazva, egyik közbeeső állomásnál észreveszi, hogy az indulás pillanatában egyik útitársuk hiányzik, kikiált a kocsivezetőnek, kibukik a véletlenül kinyíló ajtón és keresztülgázol a nehéz szerkezetű kocsi az öreg ember testén. Zúzódás bár nem igen mutatkozott nála, de a balkövetkezések nemsokára jelentkeztek.”[14] Halász Mihály 1883 nyarán, Konstantinápolyban történt balesetére is emlékeztet a szerző: „Stambulban különben más baj is érte; midőn azt körüljárta, egy falról vigyázatlan lépés folytán a várfok alatt elterülő mélységbe gördült alá, de szerencsére némi kis vérzésen túl egyéb baja nem történt. [15] „Stambul” egyébként nagy élmény volt az ide is ellátogató Halász Mihály számára, amint ezt „idevonatkozó” műve is bizonyítja.[16]

S ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy útleíró, nem csak utazgató plébánosunk „összes művét” felsorolja Hanusz István szóban forgó írásában, kivéve az újságcikkeket. Ez utóbbiak a Magyar Állam (alcíme szerint egyetemes politikai napilap) tárcarovatában jelentek meg levélformában, Zsinkó István (1810–1898) pécsi apátkanonoknak címezve. Íme (betűhíven, de kurzívval kiemelve) a mondhatni „beárazott” felsorolás: 1. Vándor-emlékeim Európa nevezetesebb helyeiről. Budapest, 1881. Nagy 8-adrétű 500 lap. Ára 1 frt. 2. Svéd-norvég missziók. Budapest, 1882. Nagy 8-adrétű 156 lap. Egy kőmetszetű ábrával és Skandinávia térképével. Ára 1 frt. 3. Konstantinápoly. Bpest, 1883. Kis 8 r 144 lap. Ára 60 kr. 4. Drezda. Budapest 1884. Nagy 8-adrétű 280 lap. Drezdának 55 cm. nagyságú tervrajzával. Ára 1. frt.50 kr.[17] Eddig a felsorolás, melyet érdemes kiegészíteni azzal, hogy mind a négy könyv, ahogy címlapjukon is olvasható, A „Hunyadi Mátyás” Intézet nyomása. (Ezen Intézet a Magyar Állam című lapot is alapító-szerkesztő Lonkay Antalnak köszönhette létét.)[18] És kiegészítendő azzal is, hogy a felsorolásban elsőként szereplő, félezer oldalas könyv Halász Mihály 1870 után és 1881 előtt megvalósult utazásainak „dokumentumait” gyűjti csokorba, megtoldva egyéb, tárcajellegű írásokkal, melyek jórészt az utazások „következményei”. A következő három könyv közül kettőnek olyan város (Drezda), illetve országcsoport (Skandinávia) az önálló kötettel is kiemelt szereplője, ahol már 1881 előtt is megfordult Halász Mihály. A harmadiknak pedig Konstantinápoly, ahol 1883-ban járt először (és utoljára).

A monográfiaigényű Drezda szép ajánlással kezdődik. Címzettje a tudományban és a publikálásban egyaránt jeleskedő kegyesrendi tanár, Csaplár Benedek (1821–1906), aki – mint írja – „Budapestnek kies dunapartján végzett kedélyes sétálgatásaink közben […] észt és szívet egyaránt meggyőző érveléseivel nem szünt meg engem arra buzdítani, hogy az addig szerzett tanulmányaim és tapasztalataimmal, sajtó útján a nyilvánosság terére lépjek ki”.[19]

Hanusz István különösen fontosnak tartja Halász Mihály Svédországba vezető útját és útleírását. „Annál is becsesebb magyar földrajzi irodalmunkra nézve e skandináviai útirajz, mert nem épen sok magyar járt még a fjordok országában” – írja. Értékeli azt is, hogy „az öreg magyar utazó” semminemű fáradságtól nem riad vissza, mert tudja, hogy nemcsak a szépség és nyugalom, de a sokszor leküzdhetetlennek tűnő fáradtság is része az utazásnak. Egyik barátjának a megjegyzésére, melyben az utazás szépségét magasztalja, a következő sorokkal válaszol: „Próbáld meg […] ringattatni magad a tengeren úgy, hogy végre nemcsak az étvágyadat veszíted el, hanem az oly kedves pipád is undor tárgyává váljék elötted; vagy kisértsd meg kocsin éj és nap számra, ha nem is mindig éhezve és szomjazva, de bizonyosan folytonos álmatlanság közt mozdulatlanul ülni, hogy végre tagjaid, mint gereblyenyél megmerevüljenek; és ha mindezt szerencsésen átszenvedted, kitűzött állomásodra érve a szükséges nyugalom helyett a várost, falut vagy ezek környékét rögtön lábad alá veszed és nem nyugszol addig, míg minden templomot, kórházat, múzeumot, könyvtárt, kertet, magasabb kilátási pontokat és tudja Isten még mi mindenféle látnivalókat össze nem jártál, – és ha végre estére érve nagy fáradtan szállásodra visszatérsz, itt ismét a kényelmes nyújtózás helyett írószereket ragadva asztalod mellé ülsz, a látottak és hallottak följegyezgetése közben néha a másik nap hajnala is rád derül, mikor a nyugalom helyett csak ismét a tegnapi lótást-futást kezded rá: akkor is azt fogod-e mondani, hogy szép az utazás?”[20]

Ezen idézetet követően Hanusz István így összegez: az utazásokba Halász Mihály „mint az örök mozgó nem fárad bele és mivel összehasonlításai elmések, eredetiek, úti rajzait pongyolaságuk dacára is élvezettel lehet olvasni. Jó nyelvész, tájékozott historikus és eléggé avatott botanikus létére nem mindennapi apparátussal indul útnak. Minél fogvást elmondhatni, hogy ha minden utazónk ennyire fölszerelten, oly egészséges megfigyelő képességet vinne magával szemüveg gyanánt, útleíró nemzeti irodalmunk hamar gazdag lenne eredeti fölfogású művekben”.[21] Közel másfél évtizeden át folytatott utazásainak útvonalát a fontosabb megállókkal akár a Szinnyei-szócikk, akár Hanusz István e tekintetben is példamutató írása alapján felvázolhatnánk, de talán az lesz a legjobb, ha ezt az utazó és útleíró plébános saját, személyes átfűtöttséget sugárzó „szövegének” idézésével tesszük. Szövegközlésünk forrása Halász Mihály utolsó könyve, az 1884-ben megjelent Drezda, ebből is a Végszó melyet a következő „szándéknyilatkozattal” vezet be a szerző: „1870. év november 5-től a mainapig véghez vitt utazásaimat itt futólag recapitulálom”.[22]

Az utazó plébános „rekapitulál”

1870 novemberével, saját kérésre történt nyugdíjba vonulásának évével-hónapjával kezdi közel másfél évtizeden át folytatott utazásainak felvázolását az 1884-ben már 74 éves Halász Mihály. Drezdája „végszavát” a bevezető sorok és néhány „nélkülözhető” szövegrész elhagyásával, betűhíven idézzük az alábbiakban.

Eddig az idézet az 1884-ben megjelent Drezda „végszavából”. Ebben – jellege folytán – nem eshetett szó, mondjuk, arról a Stockholmban történt „baranyai vonatkozású” eseményről, melyre a Dulánszky Nándor pécsi püspöknek ajánlott könyvében (Svéd-Norvég missiók, 1882) emlékezik Halász Mihály. Írásából megtudjuk, hogy a svéd fővárosban az „aggnők asyilumában” is megfordult, és az egyik ott lakozó, mint kiderült, 82 éves hölgy, Stella és a bizonyára tőle hallott Gauthier név felébresztett benne egy emléket. Ahogy írja: „És ekkor jutott eszembe, hogy 1833-dik évben, Szigetvárott, hol az időben káplánykodtam, az említett Gauthier kötéltáncos egy udvarban lábához kötött kis kosarakkal kötéltáncot végzett, míg mellette az akkor virágzó Stella kisasszony salto-mortale bukfenceket hány. Denique,[36] így játszik a sors az emberrel s az asszonyokkal is; ötven év előtt a Szigetvárott kötélen táncolt, és 1881-ben Stockholmban az aggok asyliumában guggol!”[37] S mintha ma írták volna, jóllehet Halász Mihály Konstantinápoly című, 1884-ben megjelent könyvéből idézzük, a következő sorokat: „Most már mégiscsak az kell, hogy hazánkból Szerbián és Bulgárián keresztül vezető vasút is mielőbb elkészüljön, hogy Budapestről egy-pár nap, vagy még rövidebb idő alatt Konstantinápolyba lehessen érkezni; ami annyival inkább is szükséges, mert mint magam is tapasztaltam, hazánknak földi és kézműipari termékei itt igen is bő kelendőségre akadnának.”[38]

Utazó és útleíró plébánosra emlékeztető jelen írásunkat remélhetőleg az Érintett sem veszi rossznéven odafönt, észlelve, hogy az elmondottakat összefoglaló, vagy inkább kiegészítő „záradék” címe, a Végszó, éppenséggel tőle való.

„Végszó”

Halász Mihály nyugalmazott plébánosnak nem adatott meg, hogy az 1884 nyarán történt végzetes balesete után még folytassa újságcikkekben és könyvekben is megörökített utazásait. Közel egy év múltán, 1885 áprilisának első napján, szürkének vagy jellegtelennek aligha mondható élete is lezárult, immár a szülővárosában.

Nem hallgathatjuk el, hogy élete során nemegyszer egyházpolitikai csatározásokba bonyolódott, néhány kérdésben igencsak vitathatóan, kivált, ami a vallási türelmet, a felekezetek közti egyetértést illeti. Hogy hol kell keresnünk az eredőjét Halász Mihály leginkább a sajtóban, de helyenként a könyveiben is megnyilvánuló, „türelmetlen” hozzáállásának, erre a kérdésre a dualizmus kori Magyarország, ezen belül Pécs vallási, felekezeti viszonyainak tudományos igényű ismerete nélkül aligha adható megalapozott válasz. Érdemes fellapozni a Pécs története nemrég megjelent 6. kötetét, melynek Egyházak és felekezetek Pécsett 1867 és 1918 között című fejezetében a következőket írja Csibi Norbert: „Minden vallást és egyházat érintett a korszakban a társadalom elvallástalanodása, szekularizációja. Ezt a katolikusok közül sokan az általános (polgári) társadalmi fejlődés hatásai mellett a liberális kormányzás számlájára írták, és különböző eszközökkel igyekeztek küzdeni ellene.”[39] Érdemes fellapozni az 1863-ban tartott Pécs egyházmegyei zsinat dokumentumai tartalmazó kötetet is, különös tekintettel a Girk Görgy pécsi püspök „megszólásaira”.[40]

Metszet a Svéd-Norvég missiók című műből

Ugyanakkor „több misét is megérhet” akárcsak egy rövid találkozás Halász Mihály műveivel. Kivált, hogy az utazó és útleíró plébános a ciszterci rend pécsi gimnáziumának tanulója, a pécsi püspöki szemináriumnak papnövendéke volt a 19. század első harmadában. S mielőtt elindult volna európai felfedező útjára, Baranya helytörténetébe is beírta a nevét közel négy évtizedes papi szolgálatával.

(Bélyegkép: Drezda térképe)