Sajog a pofám, fekszem az ágyon a laptoppal az ölemben. Egy hete szívok az őrlőfogammal, többet voltam fogorvosnál, mint a saját fejemben, és képtelen vagyok felidézni a kertvárosi panelok közti üzletsor Piknik nevű kocsmáját, pedig mellette nőttem fel. Rémlik, hogy toldozgatják az üzletsor tetejét, félmeztelen prolik a tetőn, az egyik üveges sört iszik. A kezed járjon, ne a szád – osztja a kopasz a szakállast, aki kész válasszal érkezik: Nem vagyok én kurva, hogy a szám és a kezem egyszerre járjon. Nekem csak a kezem jár, meg kell írni a tárcát, a szám mozdulatlan, az emlékeim zavarosak.

Lehet, hogy nem is a Piknik azbesztpaláit foltozták, hanem a Somogyapáti szélén fekvő kocsma cserepeit, ahol egy kicsit szintén felnőttem. Tizennégy éves vagyok, az unokabátyámmal tejért megyünk a faluszéli rancsra, ő vezeti a rotációs traktort, én a literes kannákkal az ölemben döcögök az utánfutón. A kocsmánál leállunk, betérünk egy sörre, négyen kártyáznak, ketten a pultnál ülnek póló nélkül, a bőrük olajbarna, tényleg a tetőt javítják. A háttérben a Német Nagydíj zümmögése, Barrichello vezet a Hockenheimringen. Mi is kikérjük a sörünket, közben a két félmeztelen alakot hallgatom. Öreganyámat, azt a vén kurvát tegnap elhamvasztották – mondja a kopasz a szakállasnak, aki gépiesen megjegyzi: Szegény öreganyád forog a sírjában. – Hogy forogna? Most mondom, hogy elhamvasztották. És röhögnek. Pár perccel később újra nyílik az ajtó. A következő kört én állom – hallom a fáradtságában is élénk hangot a hátam mögül. Visszafordulok, melyik film ez? Középkorú, napszemüveges fickó, lelakott arc, elhasznált test, valószínűtlenül göndör haj. Így tudom meg, hogy Demjén Rózsinak Somogyhatvanban van birtoka. Egy hete volt a szájsebészeti műtétje Pesten, hazajött lábadozni. Köszöni, jobban van. Azóta mesélem kitartó szégyenérzettel, hogy tizennégy éves koromban Demjén Rózsi meghívott egy sörre.

Somogyapáti el, Demjén Rózsi el, a pofám még mindig sajog. Feltápászkodom az ágyból, nyújtózom egyet, csinálok néhány guggolást. Kezd valami rémleni a Piknik belteréről: sötét helyiség, billegő székek, doboztévé, öreg pultos. Mikor először betévedek, épp az egyik asztalnál gubbaszt, szereli a széklábat, rám néz, azt mondja, hogy tejet nem csapol és szüzeket nem szolgál ki, úgyhogy takarodjak kifelé. Nem mozdulok és nem szólok vissza, a tévére pillantok, a Német Nagydíj megy, Barrichello a boxban, a kerékpisztolyos csapattagok térdelnek, egyikük guggol, látszik, hogy otthon érzi magát. Az öreg pultos végül feláll a szék mellől, megindul felém a csavarhúzóval és üvölteni kezd, az öreganyád picsáját, te taknyos, én meg kislisszolok az ajtón, futok, ahogy lábam bírja, elrohanok az évek és a foghúzások mellett, a súlyos jégesők és a hirtelen napsütések mellett, el a kopasz és a szakállas tahó mellett, akik a szabadság vándoraiként utaznak a téridőben, míg haza nem érek és vissza nem fekszem az ágyba, hogy lecsukjam a laptopot, a szememet, és sajgó pofával szenvedjek végig egy újabb délutánt.

(Fotó: Szalay Dávid)