Ezen a napon, hogy melyiken, mindegy is, történt valami, amit az emlékeimből nem tudok törölni. De nem is akarom. Biztosan nem írnék róla évtizedek múltán, ha nem így volna. Persze történhetett volna máskor is, nem történelmi a dátum, fikciós ötletként igazíthatnék rajta, ám valahogy azt sem tudom elfelejteni, hogy akkor 1976. szeptember 17-e volt. Félre a babonával, de 17-én rettenetes dolgok szoktak történni velem. Persze akkor nem tudtam még ezt. (Ahogy anno a „nagy háborúról” nem tudták, hogy az „első”.) Ha másoknak nagyon restellve bevallottam, ki hitetlenkedett, kinek leesett az álla. Ugyan már, felejtsd el, mondta a többség, rosszul emlékszel, és elhessegették a gondolatot. Idővel mégis elkezdtem félni ettől a naptól. (Megálmodtam, hogy a halálosan beteg férjem majd január 17-én hal meg. Még nincs 17-e, mondtam a halottkém orvosnak, miután lezártam a szemét. Már elmúlt éjfél, mondta. Évek múlva, hosszú töprengés után egy orvostól azt kértem, hogy ne október 17-én legyen a műtét. Június 17-én gorombán figyelmeztettem egy másikat, vacak nap ez az ilyesmire. Az orvos szigorúan nézett rám, némi megvetést mímelt, aztán hirtelen elmosolyodott: tudja, én meg 28-án nem vállalok műtétet.)

Hogy hol történt ez a kitörölhetetlen esemény, az sem mindegy. Történhetett volna bármelyik utcasarkon, és később elkerülhettem volna. Méghozzá könnyedén, mert ez az utcasarok nem a városunkban található. Ennek ellenére sokszor, sokat kellett arra járnom. Mégpedig csupa elkerülhetetlen dologban. Az öröm sem járt szorongás nélkül, ha én ott megfordultam. Persze be kell vallanom, hogy szorongani azt tudok. Egyszer egy kiállítás képei közül választhattam magamnak festményt. Fellépés előtt a címe. Az ágyam felett lóg. Hát ez bizony én vagyok, ahogy ez a nő tördeli a kezét, magához szorítja a retiküljét, illemre ügyelve (kényelemre nem) keresztbe teszi a lábát, túltesz rajtam is. Egyébként ennek az utcasaroknak is megvan a maga baja. Egy híres kórház és egy híres egyetem néznek egymással szembe. Itt is, ott is más történhet az emberrel. Persze akkor még híre-hamva sem volt a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészkarának, leánykori nevén, Pécsi Tanárképző Főiskolának hívták. Az épületegyüttesben a kéttornyú neoromán templom az állandóság. És történetileg fontosabb, mint gondolnánk. A mai egyetem tömbje eredetileg jezsuita kolostornak és gimnáziumnak épült. (Hihetetlen az épületegyüttes monumentalitása, de nemzedékem Duna-parti egyeteme is piarista gimnázium volt. Akkora, hogy még harmadéves koromban is eltévedtem benne.) A kereszteződés másik oldalán meg az úgynevezett 400 ágyas kórház áll ma is. Akár ide, akár oda jár az ember, óhatatlanul is ellentétesek az érzései. Szorongásból és örömből vannak (de nem mindegy az arányuk). Az egyetemi konferenciák, fokozatszerzések izgalmas szellemi kalandszámba mennek, de pezsgős koccintással is végződhetnek. A kórházban is érhet bennünket öröm: még él, gondoljuk megkönnyebbülve a kórházi ágy mellett, de néha már a lélekharangot halljuk. Ráadásul nem csak a kórházban, az egyetemen, a köztük lévő úton, utcasarkon is történhet valami. Történt.

Hát ennyit a helyről, s az időről. Akkor három nap örömre számíthattam. Volt rá esély, és be is vált belőle valami. Szeptember 16-tól 19-ig drámaelméleti konferencia volt a tanárképzőn. 1968-ban verselemző, 1970-ben novellaelemző országos konferenciát rendeztek. Sor került a drámára. Ez volt életemben az első országos konferencia, ahol a harmadik napon – egy referátum erejéig – meg is szólalhattam. Akkortájt fejeztem be bölcsészdoktori értekezésemet, amelyben George Steiner A tragédia halála című művével polemizáltam, és Németh László, Illyés Gyula, Sütő András, Páskándi Géza történelmi drámáival érveltem a tragikum és a tragédia megmaradása mellett itt, Kelet-Közép-Európában. Mentorom, Kocsis Rózsa ajánlott Bécsy Tamás kegyeibe, aki a konferenciát szervezte. Nagyszabású rendezvény volt. S hogy miért éppen Pécsett? Mert ott volt professzor Bécsy Tamás a drámamodelljeivel, s akkoriban a pécsi színház a hatodik Illyés-drámát mutatta be. A konferencia rendezői közé tartozott az MTA. Fiatal voltam, egy kicsit sznob. Németh G. Bélára úgy néztem fel, mint afféle földi istenségre. Megbámulhattam egy fiatal generációt, Szegedy-Maszák Mihályt, Veres Andrást, Bernáth Árpádot. Az első már nincs közöttünk, és olyanokat mondunk róla nagyon óvatosan, hogy Szegedy-Maszák a huszadik század legnagyobb irodalomtörténésze volt. Mindenesetre a földkerekség egyik legműveltebb embere. Az elmúlt években volt néhány pillanat, amikor megkísértett az a gondolat, hogy holnaptól mi itt, együtt kevesebbet érünk. Esterházy Péter, Kocsis Zoltán, Jankovics Marcell halálakor éreztem ezt, de Szegedy-Maszák Mihály halálhírére is megkísértett ilyesmi.

A bevezető előadást a házigazda, Bécsy Tamás tartotta. Esztendő múlva könyvben is megjelent (Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán). Magasra tette a mércét, később sem esett le. Néhány előadás után fergeteges vita kerekedett körülöttem. Kapkodtam a fejemet. Vajon szóba állnak még egymással ezek után? Fölösleges volt aggódnom. A szünetben társalogtak, az ebédnél koccintottak, este a Nádorban mulattak. Az irodalmi élet mai megosztottsága elképzelhetetlen volt. Pedig sok mindenben mások voltak ezek a földi istenségek és a fiatal titánok, az öltözködés is megkülönböztette őket. Szinte hivalkodott a külső. Volt sötét öltöny konzervatív nyakkendővel, tüntetően rongyos zöld kardigán és már farmer is. Szegedy-Maszák klubzakójára máig emlékszem. Tradicionális sötétkék, aranyhatású kétsoros gombolással. Mintha egyenesen Londonból érkezett volna. Az előadása is ezt sugallta. Épp annyira otthon volt az angol kortárs drámában és a színházi világban, mint a magyar irodalomban. De volt benne valami arisztokratikus, amiből kevesebbel is beértem volna.

Az ebéd utáni szünetben Ritoók Zsigmonddal sétáltam. Bevallottam, hogy nagynénje, Ritoók Emma regényeit kamaszként nagy szenvedéllyel olvastam az Új Idők ránk maradt, agyonolvasott családi példányaiban. Nem kell restellnie, mondta. „Várad elfeledett lányának” nevezték. Nem volt irodalmi „senki”. Este csellengtem. Vettem egy Dunántúli Naplót. A konferenciáról igazából annyi szólt, hogy van, hogy megkezdődött. (A másnapi előzetes tudósítás se volt bőbeszédű, de informatív módon megőrzött valamennyit a programból. A harmadik nap mintha nem is lett volna.) Újra kinyitottam a régi Dunántúlit: a hét filmje akkor a Derszu Uzala volt, bármikor megnézném újra. Szíven ütött egy hír: József Attila levelezéséből néhány hónap alatt ötezer példány kelt el. Igaz se volt talán! A többi hír nyomán nem támadtak bennem nosztalgiák. Közhelyek, semmiségek, unalom: beérett a mandula; az őszi betakarítás dupla feladat; Losonczi Pál és Lázár György fogadta a burmai külügyminisztert; rendet teremtett a MÁV; beszédet mondott Mihail Szuszlov; a testvérvárosunk lett Lahti; stb. Csoda, hogy egyáltalán írtak, olvastak újságot akkoriban. Egy hírbe beleremegtem: nyolcéves pécsi kislányt elütött egy autó. Életveszélyesen megsérült. Tanúkat keresnek. Ez nem az én történetem, gondoltam, egyébként is arról 17-én még nem írhattak. Tanú pedig volt elég a reggeli csúcsforgalomban azon az utcasarkon.

Szeptember derekán jártunk, de az időjárás még reggel is inkább késő nyári volt. Senki nem hordott kabátot. Én is a legszebb ruhámban parádéztam. Korán keltem, kollégiumi szállásomról átsétáltam egy kávéra a tanárképzővel szemben lévő sarki büfébe. Ez a nap még az enyém, holnap szereplés, szorongás, gondoltam. Szinte filmrészleteket rögzített a képzeletem erről a reggelről. Hét óra, fél nyolc között járt az idő. Rengetegen jártak-keltek, rohantak, embere válogatta, hogy hova. (Iskolába a kicsik; a főiskolai kollégiumba az elsőévesek, a másodéves már az évnyitóra se jön; munkába, kórházba; stb.) Feltűnően sok volt a gyerek. Akkor még nem kocsi vitte őket az iskolába, félteni se kellett őket annyira. Álmos lézengőből is akadt néhány. Srácok cigarettáztak a járdán. Egy falusi asszony küszködött a kosarával. Egy fiatalasszony kézen fogva vitte a kicsinyét. A gyerek nem tudott betelni azzal, hogy már szedegeti a lábát. Felnézett, ránevetett az anyjára. Az meg lehajolt, simogatta a buksiját, megigazította a sapkáját. Másfél éves lehetett a kisgyerek. Bölcsődébe siethettek. A zebra közelében az anya ölébe kapta a picit. Vigyázott rá nagyon.

Amíg kihoztam a kávémat a büfé teraszára, autócsikorgást hallottam, aztán feljajdultak a járókelők. Csődület támadt, majd csönd lett. Nem láttam semmit, nem láthattam az emberektől. Percek múlva megérkezett a mentő, aztán egy idő múlva fogta magát, és elment. A tömeg bénán, némán állt. Később megérkezett egy halottaskocsi. Csapódott az ajtó. Elvittek valakit. Vajon ki volt, melyikük? Lassan kiürült a tér. A csend maradt. A rendőrök biztosították a nyomokat, fotóztak, kihallgatták a tanúkat. Volt elég. Mindenki látta a teherautót, s azt, ahogy a figyelmetlen sofőr gázolt. Néhány nappal később, szeptember 26-án azt írta róla a Népszabadság, hogy 28 éves volt. Ó, hány évet kell majd élnie ezzel az emlékkel! És az asszonynak, aki csak 27 évet élt még! Karjai között a gyerekkel ütötte el az autó. A kicsi azonnal meghalt, az anya könnyebben sérült. Ahogy mesélték, a gyereket holtan is ölelte a véres aszfalton.

Végül helyreállt a rend, csak egyetlen ember állt a járdaszélen – az árván maradt anya. A mentőbe beülhetett volna, a halottaskocsiba nem. Magára hagyták. Eszembe jutott Az édes élet című film tragikus pillanata. Valaki öngyilkos lesz, de előbb megöli a gyermekeit. A hazaérkező, mit sem sejtő feleséget nemcsak a rendőr kíséri fel a házba, de kerít egy jó ismerőst, ne maradjon egyedül ez a szerencsétlen egy idegennel sem. Három halottal meg végképp.

Odaléptem az asszonyhoz. Nem tudtam volna otthagyni. Hazakísérem, mondtam. A sörgyárba kell mennem. Be kell jelentenem, hogy ma nem dolgozom. Az Ifjúság útja akkor még a régi sörgyárhoz vezetett. Jártányi erőnk alig volt, nekem se. Hogy milyen volt? Átlátszóan sovány. Szinte betegesen leromlott. A színeit kifakította az élet. Fakó volt a sötétszőke haja, az agyonmosott ruhája, színét vesztett a félretaposott cipője, kopott a táskája. Hiába volt fiatal, könnyebb volt elképzelni, hogy bántalmazzák, mint azt, hogy ölelik. „Meghalt a kisfiam, mondta, a kezem között.” Kimondta a kimondhatatlant, de éreztem, felfoghatatlan még a fájdalom, ám a félelem az már nem. Hogy mondom el otthon? – mondogatta. Hogyan? Elhiszik-e, hogy vigyáztam rá? Megszorítottam a kezét, remegett. Az úton végig mást se ismételgetett, mint hogy: „Hogyan mondom el?” Talán a sörgyárba is azért tért be, hogy időt nyerjen. Az újságcikk azt írta róla, háztartásbeli. Agyondolgozott keze beszédes volt. Takaríthatott, üveget moshatott, rekeszt cipelhetett a Pécsi Pannonia Sörgyárban.

Soha nem felejtem el azt a „Hogyan mondjam el?” mondatot. A rémület a dallamában is ott volt. És nem tudom felejteni ennek az asszonynak a könnytelen szemét. Maga volt a veszteség könnyek nélkül is. Istenem, hogy engedhetted meg? – mondogattam magamban. Hogy mi történt a tragikum, a tragikus és a tragédia ügyében aznap a konferencián? Nem tudom. Talán nem is fontos, az élet azon a napon felülírta az irodalmat.

Egy évtized múlva hónapokig, mindennap jártam arra, a 400 ágyas kórházba. Az utcasarok közelében parkoltam. Soha nem a csikorgást hallottam, soha nem a csődületet, a mentőt, a halottaskocsit láttam. Csak azt a régi asszonyt, aki boldogan vezeti a kisfiát a halálba, viszi kézen fogva.