Kocsis Árpád írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

Néha megtörténik, hogy az ember, bár újszülöttnek már éppen nem mondható, bennreked a szülőcsatornában.

Hiába indult el a helyesnek tartott irányba fejjel előre, próbálkozott bár kúszó mozgással, hogy a törzsét átszuszakolja a csatorna szőttesén, valami elhajolhatott vagy megtörött, mindenesetre a hátsója elnehezült, s a lába belegabalyodott az újjászületésbe.

Ekkor, míg barátai, akik bábáskodtak felette, mielőtt még értesítenék a szülészt, aki most sört csapol és kávét habosít, fényes tenyerét a kötényébe törli, forgatnak egyet rajta, hogy teljes súlyával átérezze a nehézségeit, majd magára hagyják sanyarú helyzetében.

„Valamit neked is hozzá kellene tenned…! Nem bízhatsz mindent a gravitációra!”

Az ember, aki fönnakadt a szülőcsatornában ötven centiméterrel a föld felett, mélyet sóhajt, s elgondolkodik függő életén.

„Vajon hol rontottam el?”

A kérdést a térdkalácsaihoz intézi, amelyek sunyi csusszanásokkal egyre közelebb kerülnek a fejéhez. „Íme, a haladás”, gondolja, „hát mégis lehetséges”, véli, „ebbe a mozgásba kellene belekapaszkodni, s nem megcsontosodni itt”, próbál reményt önteni magába.

„Mozzz-gás.” Nem is, hanem: „moooz-gás.”

Innen az asztaloknak az alja látszik, hangsúlyt kap egy széklábon motozó pók, amely riadtan iszkol, amikor valaki arrébb von egy széket. A dolgok visszájukban tűnnek elő, a festék a patakzottságában, a nem látott a mozgalmasságában, a rejtett a fürgeségében. S a kilátás egyre fogy és szűkül, ahogyan a térdek összezáródnak. Az árnyak hosszúra nyúlnak, melyek most visszavezetnek bennünket a szülőcsatornához.

„Kár volt ebbe belekezdeni. Valahol valami elromlott, s talán nem is rajtunk múlott a dolog. Már eleve csak belecsöppentünk. Elszenvedjük. Mintegy elhatalmasodott felettünk. A felelősök meg sehol. Ekkor aztán hiába is próbálkozunk. Azt kellene jóvátenni, amit más vétett el. Véletlenül vagy készakarva, ne firtassuk. Mindenesetre valamiképpen vissza kellene jutni a kezdetekhez. Ott lapulhat a hiba. A kezdetek kezdetén, vagy legalábbis annak a környékén. Esetleg a kezdet előtt arasznyival. Hogyan is jutottunk idáig?”

A kérdés kiül a háló szélére, ringatózik, majd egy pillanatig tartó tűnődés után elrebben, s alig hallható puttyanással feloldódik a plafon közelében.

„Alaposabban szét kellene nézni. De éppen ez az, ami nem megy. Egy mérőszalagra kétségkívül szükség lesz. S akkor újra kellene kezdeni, újra lehetne kezdeni, vagy dönteni lehetne arról, hogy érdemes-e újrakezdeni, legalábbis felsejlene annak a lehetősége, hogy akár dönthetünk is arról, hogy érdemes-e belekezdeni. Arasznyival. Pontosan.”

„Ha ez a mozgás átvihető lenne…”, sugallja neki a bal oldali térdkalács. „Velünk kellett volna kezdjed, öreg.”

„Mit biztatja?”, horkan fel a jobb oldali térdkalács. „Csak szorult helyzetében értékel bennünket! Tényleg, mikor szólt magához legutoljára csak egy jó szót is?!”

„Csak azt ne mondd, hogy nem világos – ha van szabadulás, akkor az csak közösen történhet. Együtt kerültünk bele, együtt távozunk!”

„Tiltakozom ez ellen a hamis egyenlőség ellen! Még hogy együtt kerültünk bele… Ha a fej lóg ki a paplan alól, akkor az ágy lábát kell fűrészelni?”

Talán semmi sem védtelenebb, mint a térd. Gondoljunk csak azokra a térdekre, amelyek egy elhordott vászonnadrág alól buknak ki. Azokra a farmernadrágokra, amelyek csupaszon hagyják a térdeket. Miért éppen a térdeket? Mi ez a szembetűnő hiány? Idézzük emlékezetünkbe a térdek sebeit, a horzsolásokat, leütődéseket, vágásokat és bőrkeményedéseket. Miféle csatákat olvashatunk le a térdek térképéről? A térd valami befejezetlen, s ez éppen azokban a ritka esetekben válik nyilvánvalóvá, ha egy telt, puhának ható, fehér térdet látunk. S ki ne figyelne fel rá? Olyan, mint egy leterített állat, amelyet körbehurcolnak a felvonuláson. A térd a szenvedések terepe. Térdre rogy, térdre ereszkedik, térden jár. Egy kemény imazsámoly, amelyen a térdek zsolozsmáznak. A térd az uralom kitüntetett terepe. Hát nem érthető immár a térdek nyugtalansága?

Az ember, aki fönnakadt a szülőcsatornában, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy karja is van, a hálóba kapaszkodva feljebb vonja magát. A köteleken csüngő szülőcsatorna vészesen kileng és megremegteti az egész szerkezetet. A térdek helyett előbb a csípője, majd a bal lábszára kerül sértő közelségbe, míg egy hirtelen mozdulattal az előbbi magzatpózon változtatva törökülésbe kerül. Ami a javára írható, hogy erőfeszítései közben az egyik cipőjét elvesztette. „Hát ezzel is könnyebbek lennénk”, fut át az elméjén, de csak míg nem tudatosul benne, hogy továbbra is fejjel lefelé lóg.

„Itt már az ima sem segít. A helyzet ugyan nem kilátástalan, de nem sok választja el attól. Valamiképpen váratlanul ért bennünket. Lám, közben be is esteledett. Vajon mennyi idő telt el…, mitől számítva is? Bár nem tagadható, hogy nyomok vezettek el idáig, s csakugyan mintegy önként léptünk erre a csapásra, ez az eshetőség nem volt bekalkulálva. Kissé talán könnyelműek voltunk. Körültekintőbbnek kellett volna lenni. Legalábbis ami a fizikát illeti. De mégsem hibáztathatom csak önmagamat!”

„Baszkikám, naponta százak születnek itt újra, te meg másokat hibáztatsz! Hát nem szégyelled magad, de komolyan?”

A hang kívülről érkezett, a háta mögül, s valamiképpen alulról. S még zavarba ejtőbb módon valami halk neszezés kísérte, cincogás, amelyet csak nehezen lehetne a nevetéssel azonosítani. Az ember, aki bennrekedt a szülőcsatornában, eddig nem vetett számot azzal, hogy a vergődésének közönsége lehet.

„Mit stoppolod a csatornát? Asszed, hogy két sör között más nem ugrana szívesen fejest? Vagy tán bebasztál, aztán elaludtál a jó melegben?”

„Ajóm elegben”. Így mondja.

Felidéződik benne, hogy amikor a kocsmába beléptek, nem elsőként érkeztek. Alakok sejlenek fel előtte, amelyeken éppen csak egy pillanatra akad meg a tekintetük, majd pedig szabad asztalt keresve nyomban tovább is suhan. Formák, amelyek a legnagyobb erőfeszítésünk dacára sem képesek arccá rendeződni. Azok, akik talán tegnapról felejtették ott magukat. Valaki a sarokban kuporog, a játszóház mellett, talán nem is egyedül. Akiket éppen ebben a szabad kikötőben ért a késő délután.

„Foglyul ejtette a ruhapunci! Gyerekek, nézzétek meg a bácsit, akit elrabolt a ruhapunci! Benyelte és tán már elkezdte emészteni is!”

A szülőcsatorna ekkor újra forogni kezd, szédítőbben, mint eddig bármikor, a levegőt pedig lábdobogás és zsivaj tölti be. Erős borszag csapja meg az orrát. Az az érzése, mintha valaki keresztülmászott volna rajta, majd pedig egyre szaporább szökellések remegtetik meg, amelybe az egész trambulin, a kötelekkel hozzáerősített mászóház, rajta a babzsákokkal körülvett szülőcsatorna belerázkódik. A zsák most kileng, valaminek nekiütődik, szúrást érez az oldalában. Amikor résnyire kinyitja a szemét, a háló négyzetein át egy majzos szájat lát, amelynek a szélét tömpe ujjak egyre jobban szétfeszítik.

„Iáá! Iáá!”

Aztán mintha valaki csak visszavont volna egy hirtelen tett mozdulatot vagy eldörgölt volna egy túlságosan is beszédes mosolyt, csend támad, s túl a fölfordult asztalokon és székeken, a párkányra futtatott megtépázott növényeken, az ablak megvilágosodik. Az utcán lámpa gyúlt, amelynek a vékony, sárgás fénye a Király utca telefonfülkéjére esik. Ebbe lép be most az az alacsony, kissé elhízott alak, aki a zsebébe túr, láthatóan bosszankodik, amikor nem talál aprót, legörnyed, a földön keresgél. Hogy a másik kezét is szabaddá tegye, a baljában tartott fél pár cipőt a kagyló helyére csúsztatja.

„Baszkikám, ez komoly. Ilyet még nem láttál. Hogy? Ja, Pécsen. Na, az van, hogy egy alak beszorult valami faszomtudja zsákba. Fejjel lefelé. Mit tudom én, szerintem egy klosár. Lehet, hogy már napok vagy hetek óta itt van.”

A zaj elsődleges, s a csend az, ami származtatott. Hallom magamat zajongani.

„Hallom magamat zajongani. A fejembe toluló vér lüktetését, az elnehezedő csontok pattogását, a beleim kontrollálhatatlan mormogását. Miről beszél a körmök surranó növekedése, a szőrszálak suhogása, a mirigyek duruzsolása? Ki hajolt eddig közel a bőr panaszkodásához, ki hallgatott bele a vesék csevegésébe?”

„Aztán, baszki, ez látványosság lett. Ide járnak az emberek megtérülni. A faszit körberakták virágokkal és gyertyákkal. Baszkikám, az egyikük majdnem fölgyújtotta ezt a lógó alakot. Várják, hogy megszólaljon. Tán már nem is él.”

„A szavak immár nem üldöznek. Az emberi beszéd, amely már a születésem előtt kísértett, most magam mögött marad. A kijelentések vihara, a felkiáltások záporozása lassan elhal.”

„Röhej az egész. Azt beszélik, hogy holnap a polgi is kijön. Pesten már írtak róla. Hol van a katasztrófavédelem? Miért nem tesz semmit a rendőrség? Van, aki otthagyta a melóját, hogy részt vehessen a virrasztásokon. Moccanni nem lehet a Búzán meg a Széchenyin. Ez meg hallgat.”

„Az enyelgés, a rég unt csevej, a sugdalózás, az odavetett félmondat, amely válaszra vár, mint a szerető, aki még visszapillant, mielőtt elhatározásra jut, eloldalog tőlem. Ez az a visszhang, amely átbukik a hegyoldalon, s…”

„És, baszki, ez a tömeg morajlik. Nehéz ezt elmagyarázni. Nem egyenként mormognak, hanem együtt, összességükben. Fülsüketítő a moraj. Faszom tudja, honnan jön. Bazdmeg, röhej ez az egész.”

„Hát ez csakugyan jól belegabalyodott!”

A szülésznő csípőre tett kézzel áll, a fejét egy erős lámpa fénye fogja körül, a barátai pedig, akiknek az arcára kiült a tanácstalanság, felsorakoztak körülötte.

„Lehet, hogy császármetszés kell ide…”

A mellkasára nehezedő szorítás enyhül, amikor a dereka körül az első kötél meglazul. Először a karja szabadul ki, ezzel egy időben valaki visszatuszkolja a lábát. Friss levegő csapja meg, csípős, szagos.

Éppen új vendégek érkeznek, harsányak, vidámak, akik a kabátjuknak keresnek helyet a fogason, amikor a szülőcsatornából kibuggyan.

Szilénosz a szomszédos asztalnál fölkacag és hátba vágja a társát. Az asztalra kilöttyenő bor tócsává gyűlik. Még nem döntött arról, hogy megvárja-e, míg egy szivacs felitatja, vagy túlcsordulva önmagán vékony érként az asztal széle felé veszi az irányt.