2014. december. Ekkor sírtam először nyilvánosan egy meleg filmen. A Csinosban ültünk, a leghátsó szobában, Imák Bobbyért, a PeMeL – Pécsi LMBTQ Közösség nyilvános vetítésén. Addigra már vagy tízszer láttam a filmet, pedig nem volt meg DVD-n, és nem volt otthon saját gépem, sem saját tévém. A Tudásközpont első emeletére jártam szombat délutánonként a meleg kultúra és a saját melegségem után kutatni. Botrányosan szar gépek voltak, amik óránként lefagytak, pedig akkor még alig voltak három-négy évesek. Ennél többet kellett volna bírniuk. Nem kellett volna belépve maradnom a Gyakorikérdések szexualitás oldalán, és a Csodálatos dolog című angol film induló plánjának sem kellett volna beleragadnia egész délutánra. A főhős anyja, Sandra átvág a bevásárlókocsival a felüljárón. Legalább ebben a képben nem volt semmi gyanút ébresztő, találgatásra okot adó.

Melegnek lenni, különösen vidéken, bejárósként is, kollégistaként is, 2014 előtt, hozzáférés és közösség kérdése, értettem meg akkor, minden szombat este a vasútállomás felé sétálva, de még nem ismertem ezeket a szavakat. Nekem a Keróban a turizmus-vendéglátás órák között senki sem mondott ilyeneket, pedig értettem volna, ráismertem volna a helyzetekre. Addigra már kívülről tudtam az összes találatot, amit a Google kidobhatott ebben a témában, a Tudásközpontban az emeletek között rohangálva kerestem a jó nyomtatót, hogy hazavihessem Lakner Zoltán Budapest Pride-megnyitóbeszédét, és az összespórólt zsebpénzemen vettem meg akciósan az első saját meleg könyvemet. Örültem, hogy az Alexandra zacskóban adja ki őket online rendeléses bolti átvételkor, és senki nem nézett bele. Félmeztelen srác a borítón, szivárványos sáv a könyvgerincen, Paul Burston: Szégyentelen. Jó cím és jó első saját könyv a témában, legalábbis inspirált az egész cinizmusa. Harsány volt, szabad és kívülálló, mint a legjobb meleg filmek legjobban azonosulható szereplői. Nem volt meg a Tudásközpontban, így lett az első, pedig a könyvtárból egyszerűbb lett volna, ott gépnél is lehetett kölcsönözni, az személytelenebb és biztonságosabb. Akkorra már elég jól kiismertem a rendszert.

Gerevich András Barátok című verseskötetének a könyvtári példányát például én olvastam egészen rongyosra, Rosmer János Hátsó ülését pedig még ma is izgatottan veszem a kezembe. Mi van, ha meglát vele valaki, és megérti a metaforákat, rájön a tartalomra, miért vannak egyáltalán ilyen versek, milyen jó, hogy vannak, és tényleg milyen jó. A Tizenhat naplemente bemutatóján a Létrában nézői kérdésben ki akartam kérdezni Gerevichet arról, mit kezd az utódlással, ami mégiscsak a Barátok egyik legfontosabb témája. Anyámnak férje és gyereke volt már napra pontosan ennyi idősen, nekem férfiak vannak, exek, nagy szerelmek, emlékek. Az érdekelt volna, hogyan találta meg a metaforákat hozzá, mert lenyűgözött a vízben oldódó kakaónak meg a napok számolásának a gondolata. Igyekeztem okosan kérdezni, de végül szerencsétlenül sikerült, nagy zavaromban, nagy körítéssel az életrajzi pontosságra kérdeztem rá – amire egyáltalán nem érdekelt a válasz, pedig hosszas és végül moderálhatatlan vitát generált.

Az első blogokat szombat délutánonként indítottam a Tudásközpontban, és oda töltöttem fel minden versemet, minden novellámat, és mindazt, amit a magam tudatlanságában akkor a melegségről gondoltam. Mint abban a Locker Dávid-versben is van (A reflexió tőrt ragad), végső soron az egésznek volt egy szép őszintesége, ahogy a kamaszversbe szedett szomorú őszi faleveleknek. Fogalmatlanok voltak, persze, annak kellett lenniük, ha nem szégyellném a kamaszverseimet és kamaszblogjaimat, azt jelentené, hogy nem fejlődtem, ha pedig nem szeretném őket, nem látnám, mennyit tanultam belőlük.

Mindezzel együtt is, nem tudom, mit jelenthetett pontosan meleg kamasznak lenni Pécsen 2014-ben, mert csak alig néhányan jártunk a filmklubokba. Elfértünk két összetolt asztal körül, amikor a PeMeL születésnapját ünnepeltük, és arról üvöltöztünk részegen, hogy tíz év múlva mindenki buzi lesz. (Még van két évünk!) Csak arra emlékszem, milyen volt a Wannabe-ből hazasétálni a Ferencesek utcáján két másik sráccal, és arról beszélgetni, hogy ebbe az utcába mindhárman elhozzuk majd az összes szerelmünket, mert ezen az utcán kell bemutatni a várost, ez az utca a boldogságra van teremtve. Csak azt tudom, hogy ott voltam azon a bulin, amikor a Wannabe megnyitott, sőt, előtte én is csiszoltam a téglákat a pincében. Nem tudom, miért kellett csiszolni a régi téglákat, ha csupaszon maradtak a falban, talán azért, hogy szépek legyenek, vagy hogy ne kenjék össze az ingünket, ha már ittasan tartanánk hetekkel később lefelé. Mindenesetre mi szorgalmasan csiszoltunk, mert fontosnak látszott nemcsak csiszolni, hanem valódi melegbarát helyet nyitni, és mi nem akartuk, hogy bármi is rajtunk ússzon ebből el.

Akkor még tényleg fogalmunk sem volt. Csak az első reménytelen szerelmünkkel vártuk az 50-est az Árkád alsónál vagy háromslukkoztunk az Árkád Parkban. Vártuk, hogy öttől féláron legyen a Tornyos pékségben a velencei rúd, vagy ha maradt még, a virslis bagett. Nagyokat beszélgettünk és nagyokat álmodtunk, nagy szerelmeket, nagy lehetőségeket, kontúrtalan, de elképesztően nagy jövőt. Mint amikor a gyerekkori képeket nézem: felismerem a régi mosolyban a szakáll mögötti mostanit, az egyforma tekintetet, a még mindig elálló füleket, de csak utólag lehet belemagyarázni, egy gyerekről még nem tudták volna megmondani, hogy milyen felnőtt leszek majd valamikor. És ez a jövő nem is az a nagy jövő lett, mert ezek a versek nem azok a versek, nincs nagybetű minden sor elején, nem rímelnek, többé nem zárnám középre őket, nem is a szerelemről szólnak, vagy ha arról is, nem a nagy szerelemről és nem úgy. A blogbejegyzések sem olyanok, és a tárca sem olyan, és a gondolataink sem olyanok, vagy csak éppen annyira, hogy emlékeztetnek.

Hogy tulajdonképpen mégis minden kész volt a maga útján elindulni, és hogy visszanézve mégiscsak van valami folytonosság. Hogy ma már tudom, mit jelent a hozzáférés, sőt, nyitott vagyok arra, hogy mindent a hozzáférés kérdésének lássak. Hogy a Keróban rám ragasztott vendéglátós attitűd éppen annyira fontos egy közösségszervező életében, mint mindaz, amit azóta tanultam. És hogy a szavaknak, amiket akkor a Tudásközpontban gépeltem be mint a legeslegelső blogbejegyzéseket, verseket, reményeket, terveket, végül lesz valamifajta jelentése. Mert az a Sziszi, aki 2014-ben a Tudásközpont lépcsőjén ült a mekis fagyijával, vagy amikor az Imák Bobbyért vetítése után sétált lefelé a vasútállomásra, már tartott valamiféle kisebb és megélhetőbb jövő felé, a cigiszünetben összeírt vázlataiból, a bejárt utcákból és a közösen megnézett filmekből, épp, mint a gyerekkori képekből, mostanra valahogy egyre tisztábban látszik valami.