Ország Lili második nagyobb léptékű egyéni kiállítása Székesfehérváron nyílt meg 1972-ben. A katalógus bevezetőjében Kovalovszky Márta az addigi alkotói út összegzéséről beszélt, az addig kiérlelt formai megoldások és motívumok mind megjelentek a képeken. A festő módszerét „belső archeológiának” nevezte, hangsúlyozva a múlt felé fordulást, a réteges építkezést vagy feltárást, a történelmi idő megjelenítését. A kiállítás katalógusának címlapján és a plakáton is egy nyitott szárnyú kapu motívuma szerepelt, szimbolikusan is jelezve, hogy a kiállításon bemutatott művek a formálódó gondolat, a kapun való belépés előtti pillanat, az ante portam izgalmát közvetítették. Noha több, az úgynevezett „írásos” korszakhoz sorolható képet is bemutattak, olyan emblematikus darabok, mint a ma a pécsi Modern Magyar Képtárban őrzött Múltba nyíló kapuk (1972) vagy a székesfehérvári Szent István Király Múzeumba került Labirintus kapui / Minden titok kapuja (1972), jól jelezték a falak megbontását, a bonyolultabb, mozgalmasabb kompozíciók megjelenését, a változást az alkotói gondolkodásban.

Ország Lili 1968 és 1974 között ötször járt Olaszországban. Ezek az utazások meghatározó élményt jelentettek, ahogyan ez a helyszínen készített vázlatok, jegyzetek mennyiségéből és a később a műveibe, elsősorban az 1974-től induló Labirintus sorozat festményeibe beépülő motívumokból is egyértelműen kiderül.[1] Többször járt Pompejiben, lenyűgözte a romváros, megigézték a falak, a freskók, a dekoratív falmezők rendszere. Rómában is a múlt ejtette rabul, az ókori világ maradványai. Múltba nyíló kapuk című festménye az itáliai ihlető forrásokat feldolgozó festmények sorába illeszkedik, egyike a Labirintus sorozat indulását előlegező mérföldköveknek.

A kapuk, amelyek a múltba nyílnak, köveket és betűket láttatnak. Ez az, ami a múltból megmaradt emlékeztetőül, a civilizáció romjai, romvárosok és az írások. Ez egyrészt egybevág az Olaszországban látottakkal, a pompeji kövekkel, a falakon látott ókori graffitikkel, másrészt összecseng a diaszpórában élő zsidók gyakorlatával, akik identitásuk megőrzése végett szent helyeikre emlékeznek, szent szövegeiket és történeteiket olvasva és mesélve újra. Városok és írások, a megelőző két alkotói periódus főszereplői.

A festmény felülete részekre tagolt, mint egy tabló, négy nagyobb táblából, egy-egy táblán belül két nagyobb mezőből, egy-egy mezőn belül képelemek szövedékéből áll össze. A képfelület felosztásának ihletője lehetett az Ország Lili által a székesfehérvári múzeumban megcsodált ádámosi famennyezet[2] éppúgy, ahogyan a pompeji házak falán látott freskók rendszere, illuzórikus tereik, de emlékeztet ez a mozgalmas felosztás a filmkockák egymásutánjára, a történetmesélés szekvenciáira is, holott nincs szó a hagyományos értelemben vett narratíváról, nincs kötelező sorrend. A kép óriási montázsként hat, ahol a különböző képi elemek: tükrök, lépő és ülő alakok, alaprajzi részletek, nyomtatott áramkörlapok rajzolatai ismétlődnek, variálódnak. Önmontázsról, remixről és újragondolásról van szó, a részletek a festő korábbi műveiről származnak. A bal alsó táblán látható világos és sötét tükör egysége vagy a felette látható tükör és a lépő alak szinte úgyanígy jelentek meg az 1972-ben Diósgyőrben kiállított Római falak sorozat 6. és 7. lapján. De nem csak ennek a sorozatnak a darabjait dolgozta fel újra a művész, alapvető munkamódszerévé vált a fraktálszerű gondolkodás, egy egész montázssorozatot készített, amelyben saját képeinek nyomtatott, fekete-fehér reprodukcióit vagdosva szét és illesztve össze komponált képterveket.[3] Ebben a rendszerben egy-egy kombináció rögzülhetett, egy-egy jobban sikerült megoldást kisebb egységként értelmezve több helyen is felhasznált. Ilyen példa a bal felső táblán megjelenő motívum, amely fent egy fekvő és mellette egy lépő figurából áll. Ez a kombináció számos Labirintus képen feltűnik, sőt, önállósulva egymagában áll a Labirintus, Szfinx és állószobor (1976) című festményen.[4]

 
Ország Lili (1926–1978) 
Múltba nyíló kapuk II., 1972 (farost, olaj, 160x120 cm)
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona, leltári szám: 75.237

Az 1970 után festett művek formai megoldásaikat tekintve nagyon közel állnak a Labirintus képekhez: a nyomtatott áramkörök segítségével kialakított hátterek, a képfelület szögletes mezőkre osztása, a nyitott szárnyú kapuk, a festék visszatörlésével alakított, szobortöredékeket idéző figurák, az ovális tükrök, a betűk mind közös ismertetőjegyek. A Múltba nyíló kapuk tábláin megjelennek a labirintus kulcsfigurái: az ülő, várakozó alak és a lépő, távozó figura.

Az alakok, ahogyan később a Labirintus képeken is, csak éppen annyira konkrétak, hogy általános tartalmukat, valamely őstípust fel lehessen ismerni rajtuk, konkrét ihlető forrásuk, egy pompeji freskó vagy egy ókori szobor, nem felismerhetők. Eltávolító hatású a monokromitás, a művész egyetlen színből építette fel a figurákat nyomódúcok vagy a festék visszatörlésének segítségével. A grisaille-hoz hasonló színtelenség kevésbé valószerűvé teszi őket, mintha dokumentumszerű reprodukciókat, leleteket látnánk. A festék visszaszedésével valóságosan is nyomokká változnak, a hiányon, a festék hiányán keresztül idézik fel a múlt alakjait, mintha ők a puha festékben nyomot hagytak volna. Noha formálásuk plaszticitást idéz, nincsen vetett árnyékuk, csak kivágatok, szimbólumok, amelyek szinte változatlan formában ismétlődnek a képeken.

Az ülő figurán keresztül a földhöz kötöttség, a szárnyas figurával az elszakadás gondolata fogalmazódik meg. A táblákon látható, ahogyan a szoborszerű alakok egy másik világba való átjutásra várnak, a kapuk felé haladnak. A labirintus minden civilizáció keretei között utazás, „akadályozott utazás”, amellyel a lélek a halálból az újjáéledés, újjászületés felé halad, hol azért, hogy bejusson egy másik világba, hol pedig, hogy visszajuthasson az élőkébe. Az akadályozott utazás, az átjutás momentuma a Múltba nyíló kapuk képmezőiben is jelen van. Noha a fiktív tér alkotásának szándéka egyértelmű, a labirintus mint a falakat, faltöredékeket vagy belső tereket, téregységeket, önálló festményeket összeszervező kompozíciós elv ekkor még nem született meg.

A Labirintus sorozat megalkotásához éppen a fehérvári kiállítás tapasztalata vezette el a művészt. Róbert Miklósnak, ekkor már Bécsben élő, egykori ungvári rajztanárának írott levelében így fogalmazott: „Képek, amelyek otthon úgy hatottak, hogy nyugodtan mondhattam: ez jó, azok nekem egész mást mondtak a kiállításon, és fordítva. Valahogy egész más minden egy kiállítóteremben. Képeim egész aprólékosan meg vannak munkálva, ez nagy távolságból alig látszik, ez az egyik, ami nagyon elgondolkoztató és egyelőre nem találok megoldást arra, hogy így is, meg úgy is hassanak. Természetesen ezt a néző, aki először látja dolgaimat, nem tudja, ezt a különbséget főleg én tudom és borzasztóan nyugtalanít, még akkor is, ha tudom, hogy nem vagyok »divatos« festő, aki már az első pillanatban megbotránkoztatni akarja a nézőt, vagy sokkírozni – ez nagyon is távol áll az én világomtól –, de mégis bosszantó, hogy 10 m-ről nem kapom azt az élményt, amit a kép közelről nyújt.”[5] Ebből a frusztrációból táplálkozó léptékváltással születhetett meg a Labirintus sorozat, vagy ahogyan Kolozsváry Ernő utalt rá 1974-ben, a „Nagy Fal” koncepciója,[6] ahol maguk a festmények váltak a nagyobb mű képmezőivé, képelemeivé, töredékeivé. A Múltba nyíló kapuk részletgazdagságával, a felületek haptikus tapasztalatokat idéző, anyagi érzékiségével közeli szemlélődésre invitál, a múlt töredékeinek fürkészésére.