Ádám Zoltán két utolsó művének címe Kép 2022 és Rajz 2022, most mindkettő a tizedik Színerő – Léptékváltás című kiállításon látható. Persze mindkettő lehet ez is, az is, meg a kettő egyszerre, ám ha jobban megfigyeljük őket, hajszálpontos és mélyértelmű a címadás.

A fekete valójában nem is szín, akromatikusnak mondjuk. Mi dolga lenne hát vele a festészetnek, amelyet a színek éltetnek? Dolga éppen volt vele, épp e színeken túli-előtti, minden fényt elnyelő sötétség vonzó-taszító mivoltát kellett a színkör ragyogásának mintegy alapjaként, rejtve megmutatni. Elmesélhető lenne úgy a festészet története, hogy a feketétől a feketéig tart: a prehistorikus kor első pigmentje fekete, ezzel készült a lascaux-i nagy bika, majd röpke tizenhétezer év múlva Malevics képromboló képe, a Fekete négyzet (1913) úgy kívánta lezárni az addigi festészeti hagyományt, hogy ahol a vásznon korábban a kép helye volt, ott fekete olajfestékkel fedte be azt. E híres ikonoklaszta alkotást első kiállításakor (1915) a sarkot átszelően helyezte ki a művész, ami hagyományosan az ikonkép felfüggesztési módja. Az új ikon, a fekete négyzet nem a festészet végét, hanem a kép addigi felfogásának végét jelentette be, s egyben persze egy új kezdet lehetőségét.

Ám mintha ezzel vette volna csak kezdetét a feketével való igazi küzdelem, hiszen a század közepén Barnett Newman, Ad Reinhardt és Mark Rothko, a „végső festészet” e rendíthetetlenjei vívták a maguk nagy csatáját a feketével. Hogy e csata néha nemcsak a műteremben folyt, hanem a bíróságon is (Newman perelte Reinhardtot a fekete képeket illető elsőbbségért), azt tudjuk be annak, hogy a fekete kép olyan bátor ugrásnak tűnt az ismeretlenbe, olyan lehetetlen követelményt ígért beteljesíteni, amelynek érvényességéért talán még a kisszerűséget is vállalni lehetett. Bár végeredményeiket tekintve rokon alkotásokat hoztak létre az absztrakt festészet e spiritualistái (ha azok voltak egyáltalán), mind kiindulópontjaik, mind képeik nagyon eltérőek voltak. Csak egyetlen mondattal: Newman képein a „zip”, akár ordít, akár suttog, mint az Ábrahám (1948) című fekete képen, a nagy felületek közé szorítva, e szűkre mért derengés által „igyekszik kicsavarni az igazságot az üresség kezéből” (Newman írásából a The Ideogrpahic Picture című kiállítás katalógusából, 1947). Reinhardt kemény élekkel osztja a vászon felületét mindig ugyanarra a kilenc négyzetre – tanulnak is tőle a későbbi minimalisták –, amelyeken saját jellegzetes eljárásával éri el a fekete finoman variált árnyalatait. Percepciós, látásjavító gyakorlatok, a kis különbségek értelemadása. (A hónapokig ülepített, szűrt és még ki tudja, milyen „alkímiai” eljárással kapott tónusok mára olyan állapotban lévő képeket eredményeztek, hogy a kétezres évektől sorra kerülnek a fekete képekre a „helyrehozhatatlanul károsodott”, „kiállíthatatlan” címkék.) Rothkónál nincsenek kiélezett kontrasztok, a szegélyek, az átmenetek lenyűgöző bizonytalanságai mintegy hátulról támasztják meg a nagy, csak véglegesnek tűnő színfelületet. E festők fekete képei bármennyire is különbözzenek, abban hasonlóak, hogy akár árnyékként, akár tónus, sűrűség vagy felületi moduláció által jelennek meg, feketéik mindig viszonylatokban elhelyezettek, így sosem abszolútak. Evidens tehát, hogy egyikük sem fest teljesen fekete képeket, és nem csak azért, mert ez lehetetlen is volna. Nagy párhuzamos alkotók ők, akik majd a végtelenben biztosan fognak találkozni.

Kép 2022 (2022, 240x190 cm, olaj, vászon, bársony, kollázs)
(Fotó: Horváth Gábor)

A legsötétebb ismert színtónus a bársony feketéje. Ez Ádám Zoltán két utolsó alkotásának anyaga. (Anish Kapoor Vantablackjét, amely a fény 99,8%-át elnyeli, inkább csúcstechnológiának látom, aminek inkább van köze művészet és technika termékeny találkozásához, mint a festészethez.) Mindkét mű a bársony legfeketébb mélyének hatására épül, de nagyon másként. Az egyiken meghatározatlan, végtelen háttérként, a másikon mélységbe forduló, ugyanakkor mélységből kiemelkedő felületként van jelen. A Képen a bársony taktilis értéke szinte alig játszik szerepet, oly messzeségbe kerül a nézőtől, hogy csupán a színérzet fokozza a mélységet, a Rajzon a bársony tapintható mélysége a történések színhelye.

A Kép 2022 valójában kép a képben, a bársony itt fekete háttérként szolgál az előtérben fekete olajjal megfestett triptichonnak. E kép „táblája” késsel, rétegekben, pasztózusan felvitt festék, mint egymásra rakódó, egymáson csúszó bazaltlemezek, amelyeket szürkévé modulál a plasztikus képfelszín és hátterében a bársony éjfeketéje. Három nagyjából egyenlően osztott rész, a két külső „tábla” szárnyai a szélekig kivéve, így a perspektíva a kép előtt állót a triptichon terébe vonja. Ahogy így itt állunk széles nagyterpeszünkkel, vagy egyik lábunkról a másikra állva, szemben az örök eredet és a végtelen univerzális szimbólumával, e telített ürességben egy fekete triptichon részeivé válunk. A képsík határozott, racionális felosztása, előtér és háttér kettőssége, valamint a perspektíva által minden áttekinthető képpé formáltatott, amelynek része a néző tekintete, világ-képe is. A fekete bársony minden fényt elnyel, így maga teljesen fénnyel telített, de e fény nem jut ki anyagából. Viszonylatba nem lép, tehát abszolút. Hiába nézzük, mintha vele szemben a látásunk mégis inaktív volna, hiszen nem érkezik onnan semmi, látvány nem formálódik. Jelen van, és még sincs. Ebben a telített hiányban képként megmutatni azt (?), amiről mégiscsak szó lenne, nem lehet. Jó oka van annak, hogy tilalom vonatkozik rá. Az ember csak ne képzelegjen! Marad a fekete triptichon, jelzés, hogy itt lenne a kép helye, ha megjelenhetne, ha meg lehetne jeleníteni. De a festő, még ha nem is misztikus, ha elfogadja is az áthidalhatatlan távolságot és az ebből fakadó tilalmat is, mégis valamit meg akar mutatni. Ádám Zoltán tehát mégis fest képet, a hagyományt hívja, triptichont alkot, hogy azonnal lássuk, valamit úgy kell az oltárképen, a legnagyobb misztériumnak, a megjelenésnek rendelt helyen jelenvalóvá tenni, hogy formát nem kaphat. Hát nem is ábrázol. A fekete festett kép véglegessége, amit magán elhordani képes, az tőle idegen anyag, textil, az Ádám Zoltán munkáiról oly ismerős tarka rózsás cigánykendő egy darabja. Lehet-e nagyobb kontraszt? A szinte kőzetszerűen súlyos kép színtelenségében úszik, repül, robban a virágos tarkaság. Mert e képet szabad festő festi, aki épp a kompozíció megfelelő helyein ereszti össze a kendőkupolához festett vörös „lábakat” a triptichon szélével és metszi át tábláinak rendjét e figura nélküli alak, aki (sic!), kétségünk efelől ne legyen, diagonálisan elhagyni készül e fekete képet. Az alak mozgásának sodrásában a kollázs újabb elemei: dobókockák esetlegesen szétszórva – „essék bár örök feltételek között” (Mallarmé). Minden további mondat csak blaszfém okoskodás lenne, hiszen a vak is látja: itt, ebben az ábrázolástól eltiltott szent térben, valaki olyan alázattal, úgy festette meg a szabadság mozdulatát, hogy törvényt nem sértett, ám a szabad mozdulat útjában az esetleges kockázatát – „Minden Gondolat Kockadobás” (Mallarmé) – is rögzíteni merte. Amit mégis megmutat hát, hogy a teremtésben ott a szabadság.

Kép 2022 (részlet)
(Fotó: Horváth Gábor)

Úgy képzelem, hogy a Rajz 2022 az utolsó munkája, a teremtéstörténet. A vásznat itt szinte egészében beborítja a fekete bársony, ez adja a felületet. De hogyan is lehetne taktilitásával ez az anyag felület, mikor szinte húz a mélysége! A végtelennel állunk itt szemben, nem a kiterjedés értelmében, hanem esszenciálisan. Itt nem formálódik képi rend, nincs kompozíció, rétegek, semmi nem számol a nézői tekintettel, nincs formai kísérlet és nincs az alkotó gesztusos, érzéki jelenléte, és még annyi minden más sincs. Vagyis nincs kép. Itt a születésben lévő forma világa mutatkozik, a világ alakhoz jutásának eseménye történik. Tehát vonalak vannak. „Útjára ered egy aktív vonal szabadon, céltalanul” – ahogy Paul Klee írja Pedagógiai Vázlatkönyvében. Még minden nyitott, még semmi nem zárult formává. Hogyan lehet a vonalat olyan szabaddá tenni, hogy ne legyen még a festő gesztusának nyoma sem, hogy semmiképp ne váljon nyomvonallá, hiszen az feltételezne valami őt megelőzőt? Úgy, hogy a vonalak fehér cérnaszálak, amelyek a maguk útját járják, a festő csak bábáskodik. Nagy dolog ez, hogy lemond a gesztus nyújtotta örömről, hogy nem saját mozdulata dinamikája által akarja formálni a megszületni vágyót, hanem utat enged annak, ami rejtőzve mindig is ott van, a vonás lehetőségének. A pillanat küszöbén billeg itt minden, indul, megakad, újrakezdődik, megszakítás és újbóli nekilódulás, mozgás általi kilépés a megkülönböztetést nem ismerő formátlanból, de úgy, hogy körvonalként semmi le nem zárul. Hiszen itt nem a megformáltról, hanem a vonalról van szó, amit pedig a forma felszívna. Forma helyett e vonalak ritmust alkotnak. Minden egyes vonás az egészhez kapcsolódik, közösen osztoznak a téren, nem felosztják azt. A teljes, az egész ereje nem részeinek kompozíciós kapcsolatában, arányaiban, hanem az általuk keltett ritmusban van.

A cérnavonalak tánca mintha csak kottaírás lenne. Ádám Zoltán másik szenvedélye a zene. Ez itt zenei írás, kibetűzhetetlen. A fehér cérnavonalak finom derengésben érintkeznek a bársonnyal (a ragasztó teszi, nyilván), ez a kölcsönös gyengédség a vonal és a bársonyfelület között mindent lebegésben tart meg, semmi nem szilárdan rögzített. A festő pasztellel húzza a maga vonásait, szélesebben, a felületre tapadóan. Mintha próbálna helyet készíteni a születő vonalaknak, mintha próbálná azok rejtélyes, ismeretlen rendjét olvashatóvá tenni azáltal, hogy sorokhoz rendeli őket. Hogyan is tehetne másként, aki tudja, s Ádám Zoltán tudja, ezt láttuk az előző képen, hogy a kinyilatkoztatás nem látvány, hanem hang által jön el?

Rajz 2022 (2022, 240x190 cm, pasztell, bársony, kollázs, vászon)
(Fotó: Cseri László)

Rajzot és nem képet alkot. Kép előttit, ami még nem rögzített, még nincs, de már mindig is volt, a rajz megkezdése előtt is, most van születőben, formálódik, néma hangjára már fülel a rajzoló, hangja talán zene lesz, talán nyelv, szent szöveg. Most még szöveg és zene előtti: ritmus. Még minden törékeny, még minden kockázatos – egyszerre lenni és nem lenni. Minden egyes pontján a műnek a lényegi kezdet gyönyöre sugárzik; a kezdeté, amely nem tör valami határozott célra, legkevésbé tárgy megragadására, nem ábrázolható lehetőségek közötti szabad válogatás, hanem a megnyílás gyönyöre, a létezés egy modalitása. A krétavonások néha mintha sután rendezni igyekeznének a születő vonalakat, néha apró, de kráternyi izzó mélységet nyitnak a végtelen űrbe. Megértjük, hogy miért a művészetek közös eredete a rajz; hogy a formálódásnak ez a rajzos ritmusa azonos minden művészetben, valamint a szenvedélye, hogy a formálás, az önformálás mozdulatai úgy haladják meg önmagukat, hogy vonásaik közben mégsem törlődnek el.

A mű bevégeztetett. A megjelenő szükségszerűen véges. De ebben a formálódó születésben minden a végtelenség felé nyitva. Ádám Zoltán utolsó műve remekmű, amely a végtelent a maga aktualitásában mutatja meg, azt, ahol a kezdet már mindig is, most is, felénk nyílik.

Jó lett volna ismerni őt.