Pécs, végállomás. A térkép széle, ahová a vonatok nem sietnek – hova sietnének, innen alig valaki megy tovább.

Kirepülő madarak hegyek közt megbújó fészke, hétvégére, szünetre hazajáró fiatal felnőttek városa, egyetemisták átmeneti otthona.

Ha hazajön ide az ember vonattal, legkésőbb Sásdnál hatalmába keríti a megérkezés érzése. Néhány percre elmegy a térerő, az évszakonként változó táj rendezetlensége, a leromlott állapotú állomásépületek változatlansága kiszakítja a szerelvényt az időből. Kinézek a piszkos ablakon, arcomat az árok menti bozótos formálja kamaszkori, kialakulatlan vonásokból anyám arcává.

Pécsre utazom, már nem az otthonomba, mégis haza.

A szüleim több mint negyven éve költöztek ide, úgy tűnik, nekik tényleg ez a végállomás. Szélesen elterülő alföldi városokat cseréltek le Pécs hegyekre felfutó, szűk utcáira, a Mecsek oldalában álló családi ház méretű présházra.

Az első emlékem a városról az ég és az eozin kékeszöldje. A Zsolnay-kút mellett fekszem, a murva a tenyerembe vág, a térdem ég. Lassan oldalra, majd a hátamra fordulok, felettem az ökörfejű vízköpőből halkan csordogál a víz, mintha a tiszta kék égből egyetlen vékony sugárban esne az eső. Ez az első maradandó heg a testemen – fényes, sima felület a bal térdkalácsomon, a játék hevében szerzett harci sérülés, amire sokáig büszke voltam. Nemcsak a kacsamesés ragtapasz miatt, de azért is, mert apa szerint csak lézerrel lehet majd eltávolítani a helyét. Meggyőződésem volt, hogy a beavatkozást nem is a Földön végzik, hanem például az Endor második holdján.

A gyerekkori sérülések nyomai a mai napig megvannak, nem szedettem le se orvossal, se Darth Vaderrel. Az évek során úgy alakult, hogy szinte minden fontos életszakaszomra jutott egy-egy maradandó heg a testemen – életutam rajzolatai a bőrömön.

Az esést követően sokáig csak lehajtott fejjel mertem közlekedni, így a város térképe a Jókai utca viszonylag sima aszfaltjától kanyargott egészen a régi Széchényi tér gömbölyűre koptatott lépcsőfokain át a Barbakán térkövekkel kirakott sétányáig. Itt futott be a lábam alá egy egészen apró gyík. Ekkor éreztem életemben először azt, hogy vannak nálam apróbb, kiszolgáltatottabb lények, akik számára én pusztító, kiszámíthatatlan erőként létezem.

Az épületeket, a házak homlokzatát, a tetőcserepek színeit csak jóval később fedeztem fel. Már gimnazista lehettem, amikor rácsodálkoztam az oszlopokról, kapualjakból, kilincsekről leselkedő kövér puttók és középkori szörnyetegek sokaságára. Ebben az időben rövid ruhákban jártam a várost egy hatalmas mappával, és esetlen utcaképeket rajzoltam. Úgy képzeltem, Pécs tökéletes háttere annak a francia újhullámos filmnek, aminek főszereplője – egy rövid ruhás lány, művészi mappával – megtalálja a szerelmet egy mediterrán hangulatú kis téren, nyáron, a tűző napsütésben.

Végül persze semmi nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, Pécset viszont ekkor laktam be igazán.

A vonat zötykölődik alattam, rosszak a sínek, lassítunk. Fejben az útvonalat tervezem, de folyton eltévedek. A város lassú állandósággal változó fizikai valóját képtelen vagyok felidézni, az utcákat hiányos összefüggések rendszerének látom. Meg kell néznem a telefonomon a térképet, hogy biztos legyek a dolgomban. A szabályos vonalhálózat számtalan ponton eltér felnőtté válásom térképétől. Szűkül és tágul a tér az emlékezet városában, összemosódnak utcák, terek, buszmegállók, járatok.

A Semmelweis utca széles sétánnyá szélesedik a Köztársaság tér mellett – egyetemista vagyok és lehet, hogy szerelmes leszek. Korántsem biztos még, de az imént kapott sms-től zubogva árad a tüdőmbe a levegő, az aszfalt repedéseiben felgyűlt porban virágok nyílnak, és én szinte szaladok, egészen a Főpályaudvarig, ahonnan hazavisz a busz.

A Kórház tér félelmet és bizonyosságot sugároz a mai napig. Valahol itt van az az egészen kicsi lakás, aminek égett porszagú melegében először éreztem magam igazán biztonságban, és ahol végül letettem szüzességem terhét.

Utolsó pécsi éveimben ide jártam a Klinikai Központba látogatni apámat, műtétre várt akkor is, amikor elmondtam neki, hogy nagypapa lesz.

A belváros rejtett, útvesztőszerű kis utcáiban bármikor képes voltam eltévedni, mégsem pánikoltam be sosem – Pécsen, ha elég kitartóan hegynek felfelé megyek, végül biztosan ismerős terepre érek.

A hazáig vezető út meredek, járda helyett egyik oldalról a házunktól nem messze feltörő forrás, másik oldalról kerítések és autóbeállók szegélyezik. Megszámlálhatatlanszor gyalogoltam itt végig, a gyerekkor gondtalan lépteivel, szandálban, titokban a vízbe mártogatva a lábam, aztán később kamaszként nehezen vonszolva magam megnevezhetetlen terhek súlya alatt.

Ma újra hazamegyek, beér a vonat. Összeszedem a holmimat, elrakom a telefonom. Ahogy az ülések közti szűk folyosón lassan araszolok a tömeggel, oldalra pillantok. Az ablakon túl már sötét van, a tükörképem néz vissza rám. Leszállok, még nem döntöttem el, merre indulok.

(Fotó: Zsembery Zsófia)