Évek óta arra vágytam, hogy a Tettyén élhessek, és most végre sikerült. Felköltöztem, felkapaszkodtam. Egyelőre egy matracon alszom, bőröndökből öltözködöm, a főbérlő asztalán eszem, az ő székén ülök, csak néhány könyv és egy könyvespolc az enyém. A szobámból nyílik egy erkély, ott tárolom a biciklimet, és hogy feldobjam a vaskorlátot, vettem néhány palántát, rózsaszín petúniát, fehér muskátlit, fűszernövényeket, szukkulenseket. Gyakorlatilag a kilátásért fizetek, de nekem megéri. Végre felkapaszkodtam a Tettyére, és az erkélyem a tengerre néz.

Itt maradok a hétvégén, nincs kedvem ülőhelyért tolongani a Pécs–Nagykanizsa–Zalaegerszeg vonalon. Az árnyas Hunyadi János utcán gurulok lefelé, könnyed suhanás a reggel. Ha erősebb a déli szél, már a pálosoknál érzem a sós illatot, ám ma fülledt a levegő, remeg a horizont. Sirályok hűsölnek a gránitlépcsőn, leanderek és kenderpálmák árnyékában. Semmi dolgom, így a napom egy kávézóban indul. Péksüteményt és hosszú kávét rendelek, ando tanto tempo a perguntar, porque esperar tanto assim de alguém, szörcsög, sziszeg a tejgőzölő, álmos a pultoslány, álmos vagyok én is. Ragacsos cipőnyomon csattan a felmosó, a szinte suttogásig halkított ének ritmusára tűnnek el az előző esti koncert nyomai. Kiülök a teraszra a gömbkőrisek alá, figyelem, ahogy lassan magához tér a sétálóutca. Tapintatosan a mellettem levő asztalhoz ül egy ismerős, ha esetleg mégis beszélgetni lenne kedvünk. Fél liter limonádéja felett cigarettára gyújt, felcsap egy országos napilapot, összevonja a szemöldökét, ennek sem volt sok értelme, azzal becsukja. Tarkóján összefont ujjakkal hátradől a székén, kicsit kommersz ez a bossa nova, mondja, de mindegy, most elmegy.

Reggeli után az Irgalmasok útján tolom a biciklit, vakít a kőről visszaverődő napfény, ezért a kirakatokon, portugál babérmeggyeken pihentetem a szemem. A Centrum árkádjainál visszaülök, mert nem a kedvencem ez a környék, összezsúfolt sötét üzlethelyiségeivel, kaotikus cégéreivel. Csak néhány nektarint akarok venni a vásárcsarnokban, de képtelen vagyok célra tartani. Beszippant a savanyúságok, idénygyümölcsök, mézek, füstölt húsok kavalkádja, egy időre leragadok a halpultnál. Makulátlan üveg mögött, jégágyon fekszenek a makrélák, aranydurbincsok, a szardíniák, az ördöghalak. Egészben, zsigerelve, filézve, legtöbbjük pikkelyezve, szálkátlanítva. Ápolt kézfejével gondosan csomagolja a megvásárolt példányokat az eladó, miközben az elkészítésre vonatkozó hasznos tanácsokkal, ötletekkel látja el vásárlóit. Végül csak nektarint és egy üveg ajvárt veszek.

A vasútállomáson túl a nyaralóövezet felé veszem az irányt. Csomagokkal, úszógumikkal megpakolt turistacsoportokat és családokat kerülgetek a partra vezető kerékpárúton, és mivel még csak előszezon van, reménykedem, hogy nem lesznek túl sokan a strandon. A kikötőben (kerékpározni tilos!), a daru melletti kukában sirályok guberálnak, felröppennek, ahogy elmegyek mellettük, majd visszaereszkednek a szemétre. Bár némi kitérőt jelent, de szokásommá vált kisétálni a móló végére, és háttal a tengernek visszatekinteni az ide vezető útra és a Mecsekre. Vasútállomás, vásárcsarnok, Irgalmasok útja, dzsámi, Hunyadi út, a Magaslati úti erkélyem, impozáns villák, elegáns éttermek a Tettyén és a Tv-torony. A széles sólyán sportvitorlát csúsztat a vízbe egy fiatal pár. Bejáratott koreográfia szerint a lány a hajó hátuljában elfoglalja a kormányos helyét, míg a fiú evezni kezd, és így szlalomoznak a parkoló, vagy épp visszatérő hajók között. A nyílt vízen talán majd megjön a szél is, én végre a strand felé veszem az irányt, és közben elképzelem, ahogy a szélállásnak megfelelően beállítják a vitorlákat, szorosra húzzák és rögzítik a köteleket, és egyenletes tempóban siklanak tovább a tengeren.

Biztató, hogy a bérelhető nyugágyaknak csak a fele foglalt. Nyit a pavilon, az újságosstandról lekerül a műanyag fólia, forog a jégkásák szivárványa, búg az üdítős hűtő. A Kioszk asztalaira hamutálakat tesz ki a pincérnő, este gitártrió ad majd koncertet, addig is kézműves sörök, limonádék, jegeskávé, burek, lángos és haltál várják a vendégeket. A Diófa utca és a Június utca szállodái és apartmanházai miatt ez az egyik legnagyobb és legnépszerűbb strand. A promenádon aztán újra biciklizhetek, habár keskeny az út, és az alattam húzódó szikláktól csak egy rozsdásodó, eredetileg ciánkék korlát választ el. A mészkő mozaikot helyenként betonnal pótolta ki a városfejlesztés, a korláton kívül méteres tölgyek védik a partszakaszt. Néhány évvel ezelőtt fedeztem fel az öblöt, amelyik azóta is a kedvencem. Tágasabb, mint azok a törülközőnyi sziklafelületek, amikhez bizonytalan alumíniumlépcsőkön kell lemászni, mégis meghittebb, mint a nagy strand. Egy fügebokor mellett kanyarodom el, cédrusok között, szűk ösvényen ereszkedem le az öbölbe. A biciklit a vállamra veszem, nehogy kivágja a gumit egy élesebb szikla vagy egy üvegszilánk, aztán feltűnnek a barna kavicsok, mögöttük pedig a tenger türkiz és azúrkék sávjai. Igen, enyém az egész öböl, türelmetlenül dobálom a törülközőmre a cuccomat és a ruháimat, sietek, kapkodok, nehogy mások is megjelenjenek itt, legalább addig ne, amíg bele nem mentem a vízbe. A tenger aztán lehűt, úszásnak nem nevezném, amit itt művelek, lubickolok, mint egy kisgyerek, a távolban felcsendül a városháza toronyzenéje. Kísérletet teszek néhány gyors tempóra is, de a testem hullámszerű mozgását inkább a tenger adja, mintsem a végtagok összhangja. Az apró kerek kavicsok masszírozzák az izmaimat, ahogy hanyatt fekszem a törülközőn, és próbálom beazonosítani a hangokat, amik körbevesznek. A lihegésem, hullámok ütemes csapódása a sziklafalakon, énekeskabócák recsegése, sirályok vijjogása.

Mintha ez lenne az utolsó. Érthetetlen melankóliával búcsúzom a víztől, sietve távozom, mintha végleges lenne az elválás, mintha nem jöhetnék vissza holnap, vagy akár már ma este. A Széchenyi térig még tekerek, aztán tolom a biciklit hazáig, leizzadok, mire felérek a lakásba. Megkenek ajvárral két szelet kenyeret, paradicsomot és paprikát mosok, kibontok egy üveg vörösbort, és hogy kibírható legyen a hiány, estére találkozót beszélek meg néhány barátnőmmel. A Kőkert égősorai alatt kezdünk, és órákkal később a Király utca 64-ből indulok megint haza, taxival.

Csend van az utcában, és csend van a házban is.

Hálóingben állok az erkélyen, fekete a tenger, olajkék csík rajta a holdfény.