Mohácsi Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

Miközben visszaszaladok apához, megpróbálom elképzelni a várost. Az udvarról kilépve jobbra fordultam, kimentem egész odáig, ahol megszélesedik az út a kanyar után, ahol az a tornyos török templom áll a házak közé szorulva. Nem emlékszem, mi a neve. Aztán visszaszaladtam. Aztán újra nekiveselkedtem. Mintha csak Hatteras hű társaként én is újra meg újra megpróbálnám elérni az Északi-sarkot. Hát újra nekiindulva elmentem a tér felső sarkáig, és a benzinkút után befordultam jobbra, elmentem a templomig, a fehér falától fordultam vissza, tudni akartam, visszatalálok-e. Apa még mindig nem végzett. Visszamentem a templomig, csak ekkor láttam meg az utca túloldalán azt a szobrot a galambokkal. Itt el kellett döntenem, hogy továbbmegyek ezen az utcán, vagy balra megyek, amerre fákat láttam az emelkedve kanyarodó út mentén. Ahogy Hatteras latolgatja, melyik tengerszoros viszi legkönnyebben céljához.

Inkább egyenesen mentem. Ez az utca hosszú volt, sokáig nem ágaztak belőle további utcák, magas házak között jártam, ha megálltam és fölnéztem, olyan volt, mintha rám borulnának, és íves kábeleken lámpatestek lógtak a házak között, mintha azok húzták volna egymás felé az utca két oldalát, és árnyhidakat is képeztek az úton keresztbe, de nem akartam visszafordulni, csak a következő sarokról. Végül egy térre értem ki, amin állt egy furcsa szobor furcsa mintákkal, amiket nem láttam jól a sarokról, de nem mertem továbbmenni, visszaszaladtam apához.

Az udvarba visszaérve láttam, a Danubiánk ott parkol a gyakorlótorony tövében, ahol ősszel a Pista bácsi olyan ügyesen beugrott az ablakon, amikor apa azt kérdezte, Pistám, megmutatod a gyereknek. Belestem az irodákhoz, de nem láttam senkit, úgy tűnt, még tart az eligazítás. Kicsit vártam, de apa még mindig nem jött, úgyhogy megint elindultam. Az előbb, amikor jöttem visszafelé, az egyik házon láttam egy táblát, most kicsit közelebb kanyarodom hozzá, hogy ki tudjam betűzni. Petőfi tér.

Figyelek, hátha a hosszú, emelkedős utcán is találok táblát. Egy fodrászatnál azt látom kiírva, Sallai u. De kicsit följebb meg az van egy réginek tűnő földszintes, udvaros házon, hogy Ferencziek utczája. Még följebb meg azt olvasom egy falon, hogy GUMIHÁZ. Nagyon különösek itt a feliratok.

Apa tudni fogja, jut eszembe, ahogy közeledem a furcsa szoborhoz. Most megnézem közelebbről, így sem tudom, mik rajta a minták. Van köze a mellette álló ház sarkán lévő sötét elefánthoz? Víz csordogál belőle, ezek szerint szökőkút. Lehetne pedig egy korábbi expedíció jelzőpóznája, s a jelekből kódkönyvvel, térképpel kiolvasható lenne jégkunyhóik pozíciója, ahol élelmet és talán szenet is találnék expedícióm folytatásához.

Van ott egy tér, oda még kimegyek. Több a szín, a fény. Balra fönt van egy ugyanolyan török templom, mint amit láttam, csak ez sokkal nagyobb, és nincs tornya. De ahogy szemből nézem, mögötte egész közelről látszik a hegy sötétje, és azon épül valami toronyszerűség, mintha a kupola mellett nőne ki. Előtte sok virág a téren. Színesek, mint az autók. Itt a házak még nagyobbak, mint idefelé jövet, de itt nem akarnak rám borulni. A túlsó sarkon nagy betűkkel írva, hogy Centrum Áruház. Jártam már itt a mamával. A szép ruhámat is itt vettük.

A tér alján, az áruház mellett egyenes utca vezet tovább. Visszafordulok, jól megnézem, a térről merre a visszaút a jelzőpóznához. Nagyot nyelek, megfordulok, és folytatom a felfedezőutam: „a keményfejű, megingathatatlan, erélyes s mindig bizakodó kapitány bátran folytatta útját”.

A térről nézve nyugodtnak tűnt az utca, de egy pár méterrel beljebb már azt érzem, hömpölyög köröttem a tömeg. Ennyi embert talán csak az évnyitón láttam, amikor bekerültem a nagy iskolába. A házfalakon cégérek, táblák sorakoznak, de az emberek sodrására figyelek, mintha a jégtáblák közt kellene manővereznem, nem érek rá mindent kibetűzni, de vannak nagy feliratok is. FŰSZER CSEMEGE. CAMEA. Olykor alig férünk a járdán, a felnőttek néha le is lépnek az útra, de én nem merek.

És végre kiérek egy térre. És ismerős. Ide tavaly eljöttünk apával és anyával. Mennék tovább, de apa vár. Elindulok visszafelé. Mint Hatteras, aki északnak akart tartani s íme, délnek kényszerül haladni!

Ahogy befordulok, meglátom apát, a szolgálatosokkal kávézik az udvar sarkában a padoknál. Mellettük a falon tábla. „A dohányzás tűzveszélyes cselekmény!”

– Csókolom!

– Na, merre jártál, te lány?

– Sétáltam a városban.

– És mit láttál?

– Voltam a színháznál!

– Na ne mondd…

– De ott voltam, ahol tavaly néztük a Rigó Jancsit!

– Húha. És odáig hogyan mentél el?

 

 

A Semmelweis utcán, nem messze, egy sarokkal lejjebb lakott Bárdosi Németh János, egy elhízott férfi magyaráz egy párnak, akik átlagos, de arányos testükkel jól mutatnak egymás mellett. Ők inkább színeikkel, sárga és piros dzsekijükkel, texturálisan, nem pedig architektonikailag tűnnek ki a térből. A feketés-barnás tömbnek öltözött szakállas-copfos férfi észak felé mutogat, bár néha vissza-visszafordulva is mond valamit, mintha a válaszutat magyarázná, ezt a teljesen érdektelen kereszteződést, netán a túlsó sarok mögött megbújó Köztársaság tér parkosított kvadrumát kommentálná kíméletlenül, közben mintha lassan, nagyon lassan araszolnának is felfelé, és nem csak állnának a sarkon, a saroktól alig néhány méterre. A Hullám fürdő fala felé mutogat, a falon egy tábla sonkaakciót, egy másik tavasziruha-kollekciót hirdet. Kell néha egy kis szünet két kormánykék plakát között. A fal és a hirdetőtábla fölött látni a hegyet acélkék tömbként, és rajta merőlegesen a tévétorony pirosasszürke erővonalát. Talán ezt mutatja. Vagy bizonygatja, hogy amiként a Madarász uszoda vízszagát a Csirkejáték elején, ami itt kezdődik, talán egy utcával arrébb, nyugodtabb nyárestéken, mikor elpihen a hatos út, olykor tényleg érezni lehet.

„Volt már, éjfél elmúlt, egy részeg férfi éppen abbahagyta az üvöltést az utcán. Hogy amikor a szüleim először látták a várost, még nem láthatták a tévétor”. Közelebb érve ez a mondatfoszlány hallgatható ki. Ez aztán biztos kurvára érdekelheti a barátait. Hogy mikor épült a tévétorony. Amennyi esze van ránézésre, talán még Surányi 19. százados leírásából is hiányolná a tornyot. „Öreg, romantikus város. A Mecsek hegység oldalában festői aszimmetriával nyújtózkodnak el a házsorok. A székesegyház négy tornya, mint egy középkori kolostorerősség. Török mecset, minaret, fenn a hegyen kis kápolna, emlékkeresztek, öreg romok, barátságos szőlők, őszi hervadásban pirosló erdők, fehér villákkal, lugasokkal, présházakkal… nyáron selyemzöld füvet simogat a szellő… rózsakertek a napos oldalon, itt-ott még a fügefa is megél, a tenger nincs messze, a déli szél meleg áramlatokat hoz a Balkán felől… valósággal tropikus levegő”.

Talán meg kellene állnom beavatni őket, hogy van Bertók Lászlónak az a híres korai verse, a Miközben. Na, amikor abban az van, hogy „egy az egyhez / elképzelem újra a várost / fején a százkilencven méteres / szilveszteri csákót”, a lírai én, aki ugyebár „1969 / március negyedikén este hatkor” áll a piactér betonján, nos ő sem láthatta még a teljes tornyot a maga 191 méteres valójában, amelyet csak 1973-ban adtak át. 1969 tavaszán, az építés második évében a feléig volt csak készen, ezt a Városkrónika Pécs 1969 Részlet című Youtube-videó, valami termelési propagandariport részlete is igazolja, melynek a végén a sörgyárat mutatják nagyjából onnan, ahol majd 1978 szeptemberében felállítják Kígyós Sándor Kővirágját, de a háttérben félkészen áll a kétgyűrűs henger a hegyháton. A Dunántúli Napló 1969. március 4-i lapszámában olvasható hír szerint pedig egy többhónapos vizsgálatot követően a 90 méter magasságig húzódó lépcsőrendszer tervmódosítására ekkoriban került sor, miután 1968 őszén több lépcső is lezuhant a félkész épület üregében felfelé centrifugálisan gyorsuló szélnyomás hatására. Talán ez is érdekelné őket.

Ahogy megyek át az úton, visszanézek, a kis társaság épp csak néhány lépést haladt. Most olyan, mintha a nagydarab az egyik ház kajütablakát mutatná, vagy a modernista építészet megoldását idéző klinkertéglás kapubélletet. Hacsak nem az ibolyákat vizsgálják az ágyásban az ablak alatt. Még nem érzik a zúgást, ami engem a hatos úti platánokat látva elfog.

 

 

– Lackó, kérdezd már meg apádat! Ő biztos tudja, mi történt.

Hogy nedves hajjal lépett a terembe, s az öltönye hajtókáját is vízcsöppök pöttyözték, szinte elfelejtették, mert mire mindenki beadta a Bánk bán-esszéjét, Ottó bá is megszáradt, fess, hátrafésült frizurával fogadta a fogalmazásokat. A Jancsinak volt egyedül az eszében utána szólni a tanárgyereknek, akinek az apja ráadásul irodatársa volt a tanáruknak.

Már túl voltak a matekon, az oroszon, a világnézeten és az üzemgazdaságtanon is. A szakrajzon lazítottak, helyettesítő tanár jött. A magyar volt az utolsó. Mentek a menzára, aztán szilencium a koliban. Jancsi, a szobaparancsnok hanyatt fekszik, a nyaka alá gyűrte a vánkost és a takarót, a keresztbe tett lába bokánál lelóg az ágyról, játszik a papucsával. Olvas. Át a Styx folyón. Csipa feláll, hogy ő kimegy a delikáteszbe egy bambiért. Jancsi erre fölnéz a könyvből.

– Hozol egy pár szafaládét meg kiflit?

– Csak utána gyere le focizni. A Cékovács még mindig hiányzik, páratlanul vagyunk.

– Megyek majd – mondja, és pénzt kapar elő. A héten jár le a kölcsönzése.

– Jön a Lackó is.

A novella, amit olvas, egy huszonéves fiatalemberről szól. Ellentmondásos darab. A főszereplő egyfelől Beatlest hallgat, vagy legalábbis ismeri őket, másfelől koszlott manzárdszobájának, ahova az egyetemről, illetve a kollégiumból való kirúgása után került, az a talányos filozófiájú mondat van a plafonjára pingálva, hogy „Fogyasszunk zebraszart!” Aztán meg egy aluljáróban összeszed egy csajt, aki „párnásvalagú teremtés”, úgyhogy expressz módon Alsó-Pestkülsőn össze is házasodnak, mert ez már csak így megy. Utána a fiú hazaviszi a lányt a vadőr nagyapjáékhoz, akivel másnap kimennek az erdőre, és kilőnek egy hibás agancsú szarvast, mert állítólag az ilyen elfajzott bikák rontják az állományt. Szinte hiányzik egy nagybetűs mondat a szöveg végéről: CSAK EZT A LUMPEN ELEMET MEG AZ ÉLHETETLEN NŐJÉT NEM TÁVOLÍTJA EL SENKI SZOCIALISTA TÁRSADALMUNKBÓL! ÓVAKODJATOK A KÖZVESZÉLYES MUNKAKERÜLŐKTŐL!

Az nem világos, mi a baj a Beatlesszel, úgyhogy tornacipőt húz. Tell Me Why – mondd el, miért! A koli melletti betonpályán fociznak, a szomszédban építkezés, szépen elgyalulták a terepet. Múltkor ráadásul akkora volt a derbi, hogy a tefusok is nézték őket, sötétedéskor még a reflektorokat is bekapcsolták egy félórára a meccs végéig. A Kismécses állítja, némelyik sofőr néhány tikettest is feltett a meccsre. Most nem hallani az építkezés hangjait, csak a földszag érződik, valahogy megfogja a dohányszagot is, mintha nem lenne olyan büdös. Mire leér, már jár a labda. Azokhoz áll, akiken nincsen póló. Inkább védekezik, de amikor a Mártás olyan köténygólt kap, hogy a bőszoknyás nagyanyja rá tudott volna ülni a labdára, szerényen jelzi, hogy szívesen beállna a kapuba.

Átalakul a csapat, úgy tűnik, Mártás előrébb érzi jól magát, vagy csak minél messzebb akar lenni a saját kapujától, hogy több gólt ne kapjanak miatta.

– Lackó, beszéltél apáddal? – kérdezi Jancsi az új söprögetőjét, amikor a másik térfélen jár a labda.

– Hallod, nem hiszed el.

– Na, mondd már!

– Élet és Irodalmat olvasott a szünetben az öreg Ottó.

– És?

– És közben kefirt evett kiflivel.

– Lackó…, ne csak a Bélát nézzed, túloldalt jön a Tivadar!

Hiába a figyelmeztetés, a labda megtalálja az ellenfél jobb szélsőjét, de Jancsi jól zárja a szöget, még a labdát is meg tudja fogni, nem öklözi szögletre. Kidobja a félpályára Csipának.

– Lacika, úgy mesélsz, hogy az alatt az éretlen szilvából is leforr a cefre.

– Mi van?

– Mondd már, mi volt az Ottóval, mielőtt elalszom!

– Na, olvasott valamit az öreg a szünetben. Valami olyan volt, hogy „nyers, formátlan hús az élet”, vagy micsoda.

Csipa közben addig forgatta az ellenfél védőjét, amíg az búgócsigaként el nem pörgött a másik irányba. Nyílt a tér, lágy ívben emelkedett a labda a kapu elé.

– Szóval azt mondja apám, hogy az Ottó előtt kiterítve az újság, egyik kezében kifli, a másikban kefir, és olvasott valami fejvakarósat. Csak nem a kiflivel nyúlt magához.

Ekkor középen felbukkant a Mártás. Mintha arra faragták volna a homlokát, hogy azzal tegye jóvá az előző hibáját.

 

(Fotó: Kiss Tibor Noé)