Tíz éve az időt máshogyan mértük: egy témazáró dolgozat és egy kocsmázás távolsága adta az SI-mértékegységet. Kristóffal a karácsonyt, de leginkább a félév befejeztét meg a szünetet ünnepeltük a McDonald’sban, összespórolt pénzünket sajtburger menüre költöttük.

– Pesten van ilyen, hogy HaHa, tudod, mi az?

Lehet, hogy tudtam, lehet, hogy nem tudtam. Már nem emlékszem, csak arra, ahogyan Kristóf bosszankodott: amíg itt esszük a sültkrumplit és szürcsöljük a kólát, lemaradunk a történelemről.

Kinéztem az ablakon, mosolyogtam kicsit ezen, hogy mégis hogyan lehetne a történelemről lemaradni, gondoltam akkor én ott, december 21-én, a világvége napján, kajánul. Minden pillanatban boldogan fürdőztem benne: fiatal vagyok. Néha az eufóriától az utcán is ezt üvöltöztem. Kristóftól ajándékba kaptam egy Élet és Irodalom karácsonyi duplaszámot, arra már nem emlékszem, mivel viszonoztam. Politizáltunk: rossz irányban vannak a dolgok, Pesten kéne lenni.

Nem lett világvége, koccintottunk a papírpohárral, miután végérvényesen elbukott mindenki, aki a majákra fogadott.

Ekkor kezdődne az életünk, minden ezt igazolja vissza, számoltuk az éveket, hónapokat, heteket, napokat és perceket: mikor szabadulunk innen. Nem lett világvége: azt hittük, hogy az idő nekünk dolgozik. Azt hittük, hogy az idő ilyen: hogy hajlandó bárkinek dolgozni.

2012. december 21-én, ahogy néztem ki a McCafé üvegén, még nem volt ott Weöres Sándor – valahogy ennek is az idő befagyásához van köze. Akkor még nem számoltunk vele.

Ezek a legélesebb emlékeim Pécsről: a diáktüntetések, a szobor leöntése, nevetünk a kocsmákban, és nevetünk a Mekiben. Kifigurázunk mindenkit, aki nem meri kimondani Voldemort nevét. Ironikusan ünnepeljük az apokalipszist. El akarunk menni, hogy elindítsuk az óránkat. Hogy megváltoztassuk a világot. Azt hittük, a világot csak Budapestről lehet megváltoztatni. Vagy hogy leginkább onnan érdemes.

Mindössze ennyi. Hogy az árulásra emlékszem leginkább. Kijöttünk a McDonald’sból, körbepásztáztuk a Széchenyi teret, és mélyen megéltük a vágyat: el akarunk jönni innen. Pécs nem a városunk, Pécs az adottságunk, és nem voltunk soha urbanisták, mi „politikusok” lettünk, mert azt hittük, hogy épp csak most kezdődik, miközben befagyott az idő.

Befagyott az idő, végtére is a majáknak lett igaza: ahogyan aznap a városháza alatti Mekiben a diétás kólával koccintottunk, az azt is jelentette, most mi következünk. Csakhogy a világ szép lassan megváltoztathatatlanná szelídült. Így kell érteni a maják jóslatát: vannak allegóriák is a világon.

Az volt a kedvenc karácsonyom, izgatottan vártam minden pillanatát, a világ érdekesnek és megváltoztathatónak tűnt, csak engem várt (és Kristófot), hogy jöjjünk majd, és formáljuk, alakítsuk. De addig is lehetett várakozni, és édes, hátborzongatóan jó egy olyan várakozás, amikor arra számítasz, hogy valami biztosan be fog következni. Pár évvel korábban elmentünk Disneylandbe, az volt még ilyen. Számoltam vissza akkor is a hónapokat, heteket, napokat. És tényleg megtörtént. És tényleg kurva jó volt a hullámvasút.

Szóval szép volt az a karácsony, végigolvastam az ÉS-t, és még várakoztam, még elbújtam az élet elől, ha épp veszélyesnek tűnt, és maradtak az iskola falai a határoknak, a bejelentetlen röpdolgozatok a világ igazságtalanságának szimbólumaként.

Az utolsó napra is emlékszem. Somával ültünk a Cellarium étterem bejárata előtt, a körülzárt macskaköves közben. Már mindenki hazament rajtunk kívül: vasárnap ballagás. Akkor már éreztem, hogy az idő kicsit máshogy működik, mint régen, és nem lesz annyira egyszerű megváltoztatni a világot. Sírtam kicsit: mi mindent hagyok itt, amire jobban figyelhettem volna. Milyen rettentő sebességgel változnak a mindennapok, a legjobb barátok, utcák és kocsmák emlékké. És milyen fájdalmasak, acélhidegek a kötelező hazugságok: tartjuk majd a kapcsolatot.

Tulajdonképpen elég rég volt ez. Rég, mikor először legyőzte a valóság a vágyainkat Pécsen, és jött az egyre félelmetesebb felismerés: szar lesz felnőttnek lenni.

És mikor másodszor is legyőzte Budapesten, akkor igazolódott vissza végérvényesen minden: az idő megállt. És minden, ami történik: csak játék. Úgy éreztük, azt hiszem, hogy későn érkeztünk. Hogy valóban lekéstük a történelmet.

Pesten megalakult a HaHa, mondta Kristóf, akkor december 21-én, igen, talán nem is kérdezte, hanem mondta, valami ilyet kéne csinálni itt is, magyarázta, és jó nagyot harapott a buciba, nem tudtuk, hogy van ilyen Pécsen is. Kristóf felolvasta a hatpontos kiáltványt, keretszámok, hallgatói szerződés, átfogó reform. Milyen menő ez az egész. Az, bólintott egyet. És akkor ott nagyon boldogok voltunk, és furcsán hálásak egymásnak a pillanatért.

Ez marad meg talán mindig Pécsből: zavarba ejtően szép utcákban, a furcsán intim városfal előtt, tervezünk, szervezünk egy világot, és az alagút tetején, meg a Tettyén a vágyakat suttogjuk, és az indulásról beszélgetünk.

És mikor útnak indulunk: már rég befagyott az idő, és jégkása a világ. 2012. december 21-én hittük utoljára, akkor, a polgármesteri hivatal alatti Mekiben, hogy ez mind nem így lesz.