Kék volt a hajnal. A lebegő pára mintha messzi víztükör csíkja volna, úgy derengett a kert végében, térdmagasságban. Elvesztem volna benne. Hároméves lehettem.

Csönd volt, talán csak a szomszéd kakasa rikoltozott bele fél órával ezelőtt ebbe a hűvös békébe, amely úgy reggel nyolcig, kilencig tartott ki, utána érlelni, forralni és aszalni kezdte a várost a nap. Eltűnt a kertből minden kék; narancsban, föld-barnában, paradicsom-vörösben izzott az egész, forró lett a kezem alatt a talaj, amelyben mindenféle élet csírázott, akárha a hajnali párába nyúlna a növények gyökere és abból bújnának elő vizesen csillogó háttal a bogarak, a giliszták, férgek és a kidőlt dió törzsén bágyadtan araszoló hatalmas fafúró darazsak. Nem féltem tőlük. Háromévesen nincs mitől és kitől félni. Egyben áll minden, darázs, pára, föld, zöld, kék és napragyogás; legalábbis itt, Pécsen, ahol a világ: él.

Budán minden hidegebb, sziklák mohos háta lóg ki a sötét földből a kertben, nemegyszer jeges szél motoz a hatalmas dió ágai közt még nyáron is, és veri, csapja az ablakoknak az ágakat vihar idején.

Nemrég kezdett körvonalazódni a három város, Buda, Pécs és Zágráb mint három, egymástól elkülönülő hely, amelyek közt hosszú, hánytató autóutak vagy vonatsínek húzódnak, alighogy összeállt a világ magyarul, darabjaira esett ismét a lágy, szép horvát beszéd és a durva, nyers német mondatok visszhangjában, a pécsi kerttel és a magyar–horvát nyelvvel kiegyeztem volna még, de a többiben, beleértve a Budát csapkodó jeges szelet, a német mondatokat és a Zágrábig vezető beláthatatlanul hosszú vonatsínt, legalább némi halasztást szerettem volna.

Pécs van középen Buda és Zágráb közt, tehát Pécs az origó. Innen elérni mindent, ami fontos, gondoltam háromévesen, ott, a kertben, ahogy felszállni kezdett az a hajnali pára, és leheletnyit, de meghajlította a vízcseppek súlya a rózsafejeket.

Július lehetett. Biztos július volt, később már nem olyan kék és nem olyan zöld az árnyék még hajnalban sem; inkább kopott, mintha elfáradna és megöregedne a kert, megőszülnek a füvek, megráncosodnak a levelek, porzik a tenyér nyomán a kitikkadt, kirepedt föld, amely olyan, mint nagyanya keze, erek és mély száradások szaladnak rajta.

Most barackot kínál, puhán, krémesen, sárgán fekszik a tenyerében a két barackfél, kicsi a keze, majdnem befedi, egy fél barack, egy tenyér.

Meg lehet reggelizni a kertet. A barackra spenótlevelet tépek, arra ribizlit eszem, a ribizlire paradicsomot.

Nagyanyám legyint, ha valaki azt mondja, bajom lesz.

És nem lesz. A pécsi kertben soha, semmitől nem lesz bajom, se a mosatlan paradicsomtól, se az arra evett fél kiló baracktól, se a fafúró darázs, se a szomszéd macska nem bánt.

A pécsi kert egyszerűen az édenkert, igaz, háromévesen az édenkertnek nincs neve, az csak valami, ami biztosan van, és biztosan meglevése nem igényel megnevezést.

Valami, van.

Minden más nem fontos, annyira nem, hogy minden más voltaképp nincs. A pécsi kerten és a valahol a távolban ködlő budai kerten és a zágrábi kerten kívül minden más nem létezik, hiszen amiről nem tudunk, az nincsen, nincs New York és Moszkva, Prága és Békéscsaba sem, nincs gond és nincs pénz, nincs háború és nincs fegyverszünet, igaz, béke az van, szerelem az van, halál is van, macskák és bogarak, sőt fák halnak meg a szemem előtt olykor, de a halálukban nincs semmi megrázó és semmi elgondolkodtató, másik macskák jönnek, másik bogarak és másik fák nőnek, a macska által elkapott madarak helyén új madarak szerelmeskednek és költenek, és a lehullott gyümölcs után új gyümölcs nő és hullik, amelyre új rigó száll.

Apám fogott kézen aznap, amikor meglestem a kék hajnalt, fényes délelőttben indultunk el, húztam végig a kezemet a Tompa Mihály utca kerítésrácsain, nem szólt rám, ő nem vette észre az ilyesmit, anyám meg a másik oldalán gyalogolt. A macskás nő háza előtt meg kellett állni, a huszonvalahány fehér és vörös és fehér-vörös macska szerteszét heverészett, egy csapat egy hevenyészett egykori kutyaházban és annak tetején dekkolt, egy nagy fehér kandúr kéjesen fetrengett a napon, a vörösök árnyékba húzódtak. Nem volt köztük se cirmos, se fekete.

Megkérdeztem talán, hogy hová megyünk. Vagy nem. Végül is nem volt fontos, a „valami van”-ba az utca végéig tartó szakasz még épp beilleszthető volt, ami utána következett a zebrával és a Petőfi utcával, az meg nem volt valami különös.

Már egészen odaértünk Jakováli Hasszán dzsámija elé, amikor elfogott az addig ismeretlen nyugtalanság, szomjúsághoz volt hasonlatos vagy éhséghez, valami vágyhoz, ami nem csillapítható marék barackkal, savanyú spenótlevéllel és azzal, ha az ember vizesen csillogó hátú bogarak fölött guggol, hogy megfigyelje őket, nem volt hasonlatos ahhoz sem, mint amikor a nyelvek szavai, mint a kavicshalomból előgördülő kövecskék látszani kezdenek egyenként, megismerhetőkké és kimondhatókká válnak; nem volt hasonlítható semmihez, talán csak a hajnalhoz, ahhoz, amikor az ember leóvakodik a csupa üveg verandáról a lépcsőn a kertbe és elmosódik minden a párában, a kékes, reggeli, vizes fényben remegő rózsafej és saját maga közt immár nincsen semmi különbség, a rózsából az énbe, az énből a rózsába úgy közlekedik a tudat, mint ahogy lent, Dalmáciában úszik az ember a langyos vízben a tengerben, erőlködés nélkül, oda és vissza, oda és vissza.

Aztán a dzsámi belső terében szétömlő zöld fény.

Hűvös, mint a víz, ráismerek a hajnali kertre, benne a rózsákra, amelyek feje a térdmagasságban vízként szétterülő párából magaslik ki, vörös és sárga szirmok úsznak a köd-kékben, a pára alatt a levelek zöldje sejlik fel.

Ez az egyik első gyerekkori emlékem.

Gül – gondolom, rózsa, rózsát jelent egy negyedik nyelven, amit elfelejtettem már, és azok, akik ezt a templomot építtették, ismerik a hajnali kertet, ahonnan ide indultam.