A távoli síkságba futó út, jegenyefasor, kicsit álmos mezővárosi hangulat – ha az idegen váratlanul a Basamalom út környékére csöppenne, nem az jutna rögtön az eszébe, hogy Pécsen jár. De talán még a Budai külváros vagy a Ledina széles utcáiról, nagy kocsibeállóiról sem ez a város villanna be neki, pedig onnan csak egy ugrás a Havi-hegy, Pécs szíve vagy csakraközpontja vagy micsodája.

A város ikonikus képe mindenkinek ismerős: az ember az enyhén emelkedő Széchenyi tér alján áll, onnan néz felfelé a dzsámira, a Tettyére és a tévétoronyra. Ehhez képest az Uránváros, a régi és az új Kertváros, Daindol vagy Gyükés (hosszan lehetne még sorolni): mind-mind külön világ.

Szűk harminc éve élek itt, nem tudom, hogy ez sok vagy kevés. Arra mindenesetre talán elegendőnek kell lennie, hogy futó benyomásnál többet szerezzen az ember. Mindennek ellenére mintha csupán futó benyomásaim lennének Pécsről: egy térben és időben sajátosan rétegzett város, amely mindig más és más arcát mutatja.

Jól hangzik, csak az a baj, hogy ez nagyjából minden valódi városról elmondható.

Messzebbről kell kezdeni.

Pécs Magyarországon található, a déli-délnyugati részén terül el; egy olyan országban tehát, amely történelmi és társadalmi okoknál fogva nem bővelkedik valódi városokban. Valódi városon valami olyasmit értek, ami organikusan növekszik, van történeti karaktere, van jelen idejű szellemi karaktere, van építészeti-urbanisztikai és természeti-ökológiai karaktere. Pécs mindezekkel rendelkezik, és ebben a tekintetben valóban különleges (és különös) helyet foglal el a magyarországi városok között. A római-ókeresztény város, a középkori, a török kori város rétegekben épül egymásra, ahogy az ipari város, az egyetemi város, a bányászváros is. Fedik egymást, ugyanakkor valamilyen formában mindegyik jelen van. És akkor még egy szót sem szóltam az északi városrészbe magától értetődő természetességgel belenövő erdőről, a szőlőskertekre épülő városrészekről.

Az organikusság persze folyamatos változást is jelent, amit hol igenel, hol ellenez a városlakó. Az új piaccsarnokot szeretem, a Széchenyi tér új arculatától viszolygok; az iparkamara Majorossy utcai irodaépületének az új burkolatát nagyszerűnek találom, a pálos templom felújított lépcsőjét súlyosan elhibázottnak. De ez most mindegy is. Helyek tűnnek el és helyek keletkeznek, alakulnak át, és nem az a kérdés, hogy hiányoznak-e. Nem nosztalgiáznék. Az eltűnő létesítmények – a Gyár?, a Rák?, a magasház?, a sor tetszőlegesen folytatható – kinek-kinek mást jelentenek, és hol hiányoznak, hol nem igazán, attól függően, hogy az otthonosság milyen konstrukcióihoz kapcsolódnak. (A Csillag étterem, hogy egy példát mégiscsak mondjak, olyan hely, amely nekem valóban hiányzik, és a hiányát más helynek nem sikerült pótolnia.)

Nyilvánvalóan léteznek ikonikus pontok – szobrok, látványok, építmények – is, amelyeknek a radikális átalakítása minden városlakót személyesen érintene. De nem a város személyes olvasatairól beszélek, hanem a személyes viszonyokon túli, organikus változásairól. Aránylag rövid időn belül játszódnak le, de a hatásuk túlnyúlik egy-egy emberöltőn. A részese vagy, a kedvezményezettje, az elszenvedője, az alkotója akár, az egész mégis túlcsap rajtad.

A felkérés úgy szólt, hogy az írás Pécs egy valódi vagy virtuális helyét idézze meg. Kísérletet teszek mindkettőre, és mindkét választásom a várost mint organizmust igyekszik megragadni.

A virtuális hellyel kezdem.

Egy szövegről van szó, Weöres Sándor verséről. A Széltornya egy tettyei villa (hol állhatott a modellje? a Hegyalja utcában? a Havi-hegyi úton?) mitologikussá tágított leírása:

A hegyoldali házat
vadszőlő bodorítja
tompavörös levelekkel
félkörben alatta
mészkő-szakadékok alján
füstöl a város –

A ház lakói, noha mind-mind névvel és karakterrel ellátott figurák, ugyancsak a mítoszi időben élnek, ha úgy tetszik, a személyiségükön innen: „kinek a kedve járt ott / hol az öreg falióra / nem az elmúlást hirdeti / hanem az egyformaságot?”

Széltornya nem pusztán egy hely, egy épület, hanem egy organizmus, amely titokzatos szálakkal kapcsolódik valamiféle nagyobb, örök-mitikus rendbe. A város része ugyan, de kívül is áll rajta – mi több, fölötte áll, fizikailag és képletesen is. Weöres mesteri módon olvasztja egybe a vers szereplőinek (és főszereplőjének, Széltornyának) a személyre szabott és mitologikus idejét:

míg benn a szobában
vén cselédek
mosdatják, öltöztetik
az apró-népet –

ők mosdattak minket is,
mikor kicsinyek voltunk,
hajukba kapaszkodtunk,
hasukon lovagoltunk

s majdnem azt hisszük: évezreken át
ők mosdattak apát, nagyapát és nincs is idő –

Számomra a Széltornya – úgy értem, a vers, a szöveg – jó ideje Pécs valóságos része; egy virtuális hely, ahonnan rálátás nyílik a tágabb egészre. Stabil kilátópont: a szövegeknek megvan az az előnyük, hogy tartósabbak az épített környezetnél.

Ha pedig egy számomra fontos fizikai helyet kell mutatnom, az is egy kilátópont lesz, vagy inkább nézőpont. Egy olyan hely, ahol a séta közben megállunk az utca – az Ótemető utca – közepén.

Szemben a Havi-hegy, a Hegyalja utca házsorával. Lenyűgöző látványt nyújt, de ha elszakadunk tőle, és ezen a bizonyos ponton jobbra fordítjuk a tekintetünket, egészen különleges rálátás nyílik a városra, amelyre a legszívesebben mindig helyszínek és képek kollázsaként gondolok.

Talált kép, talált látvány, de azt nem tudom eldönteni, hogy én találtam rá, vagy ő talált-e rám. Nap mint nap erre haladok el, és nincs olyan alkalom, hogy ne vetnék rá egy pillantást.

(Bélyegkép: Tóth László; Fotó: Keresztesi József)