A gyár története összekapcsolódik Magyarország történelmének fontos állomásaival. Alapítása a Bach-korszakban történt, felvirágzása az Osztrák–Magyar Monarchia, vagyis a dualizmus korszakához kapcsolódott. Az első világháború és az azt követő békekötés megtörte a nagyívű fejlődést. A két világháború közötti időszak az újrakezdés és a modernizálás időszaka volt. Újabb fordulópontot jelentett az államosítás, a hagyományok megszakítása, majd a feltámasztásukra irányuló művészi-technikai kísérletek. A fiatal iparművészek új, modern formanyelvet honosítottak meg a gyár termékein, emellett egyre erősebben mutatkozott az igény a tradicionális technikák és formák megőrzésére is.

A gyártörténet egyúttal a Zsolnay család szerteágazó és izgalmas története. A köztudatban nagyon erősen él Zsolnay Vilmos, a zseniális keramikus alakja. A kiállítás emléket állít azoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a gazdag örökség. Fia, Zsolnay Miklós kereskedő volt és üzletember, ő biztosította azt, hogy a gyár családi tulajdonban maradjon és megőrizhesse piaci vezető szerepét. Zsolnay Júlia tervezői munkássága jól ismert a közönség előtt, talán kevésbé ismert festőművészként. Nővére, Zsolnay Teréz tervezőként és a hagyaték összegyűjtésében, megőrzésében játszott kiemelkedő szerepet. Júlia férje, Sikorski Tádé nemcsak tervezőként, hanem építészként is beírta nevét a gyár történetébe. Teréz Férje, Mattyasovszky Jakab geológusként is segítette apósa felfedezéseit. A munkában jelentős szerepet vállaltak azok a családtagok is, akiknek a tevékenysége nem volt olyan látványos, és ma kevésbé ismert, mint az elődöké. A kiállításon nyomon követhetjük az unokák erőfeszítéseit a gyár fennmaradása érdekében. Az általuk bevezetett technikai-műszaki újítások nélkül ma aligha beszélhetnénk működő üzemről.

A Zsolnay gyár a múlt századfordulón az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb kerámiaüzeme volt, ahol használati és díszedényt, építészeti kerámiát és kályhacsempét, porcelánszigetelőt és kőagyag csöveket egyaránt gyártottak. 1902-től Budapesten, az Öv utcában is működött egy gyár, a Budapesti Porcelán Fajansz Rt., amely főként burkolólapot és szigetelőt gyártott, és amely az államosításig, 1948-ig családi tulajdonban volt és megőrizte önállóságát.

A sikerekben jelentős része volt Zsolnay Vilmos találmányainak, amelyek közül a porcelánfajansz és az eozin technika világhírnevet szerzett a Zsolnay névnek, a pirogránit pedig egy egész építészeti irányzatot, a magyaros szecessziót inspirálta a múlt századfordulón. Nem feledkezhetünk meg a munkások százairól sem, akik közül sokan generációkon keresztül szolgálták a gyár művészi és üzleti sikereit, és akik közül a legkiválóbbak az államosítást követően is őrizték azt a szakmai tudást, igényességet, amely a tartós sikereknek mindenkor záloga volt. Közülük Kovács István volt az, aki az eozingyártás tradícióját nemcsak megőrizte, de az 1950-es évek végén újításaival is gyarapította. Ez a művészi tradíció inspirálta az 1960-as évektől a modern formanyelvet meghonosító fiatal iparművészeket, Gazder Antalt, Török Jánost, Fürtös Györgyöt, Nádor Juditot, akik ma már a magyar design klasszikus alakjainak számítanak.

(forrás: zsolnaynegyed.hu)