Végzős gimnazista voltam, amikor egy, az iskolám által szervezett programon megismertem Görföl Balázst, a Jelenkor szerkesztőjét. Ha irodalmi érdeklődésű növendékként nem lett volna kötelező számomra az előadás, és ha előtte, az ebédszünetben nem gurítok le egy felest, valószínűleg most nem az én soraim állnának itt. Egész egyszerűen jókor voltam jó helyen.

Nemcsak az a megtiszteltetés ért, hogy már két alkalommal is publikálhattam verseket a Jelenkor hasábjain (2020 és 2022 márciusában – úgy tűnik, kétévente jön el az én időm), de azt hiszem, a legfiatalabb szerzője is voltam a folyóiratnak. Hogy ez milyen érzés? Döbbenetes. Körülírhatatlan. És mivel szorongó típus vagyok, inkább érzem magam szerencsésnek, mint tehetségesnek.

Pécsett nőttem fel. Most is itt élek, itt dolgozom, itt járok egyetemre, itt írok, ha írok (mostanában leginkább csak szakdolgozatot és tételvázlatokat). Szeretném hinni, hogy még nem írtam ki magamból mindent, hiszen – ahogy azt időnként a fejemhez vágják – pofátlanul fiatal vagyok még, és mondanivalóm is van bőven. Büszke vagyok rá, hogy a Jelenkortól kaphattam ugródeszkát.