Huszonkét éves koromtól kezdve vagyok a Jelenkor rendszeres olvasója: legyen a jelképes kezdőpont az 1984/12-es ún. Újhold-szám. Előbb lettem a Jelenkor szerkesztője (1988), mint a szerzője (1989). Kritikai írásaim döntő többsége itt jelent meg az elmúlt harmincegynéhány évben.

Szerkesztői éveim (1988–1990) szellemi törekvéseiről írtam röviden Párhuzamos portrék című kritikai tanulmányomban. Most a térről írok néhány mondatot, ahol azokban az években dolgoztunk. A Széchenyi tér 17. alatti régi szerkesztőségbe macskaszagú lépcső vezetett fel, az ajtó üvegének mintája bankot sejtetett, s amikor belépett az ember, kis felfüggesztett harang szólalt meg a kinyíló ajtó fölött. A bútorok a szocializmus legérdektelenebb éveit idézték; ha az ablakokat nyitva hagytuk, a buszok és autók átható bűze terjengett a szerkesztőség tágas tereiben. Amikor először jártam itt, 1988 tavaszán, szerkesztőjelölti meghallgatásomon, az esemény végén odajött hozzám Csorba Győző, kezet nyújtott, s azt kérdezte, nem dunántúli-e a családom – mert valószínűtlennek találta, hogy a limesen túlról, Békésből származom. A szerkesztőség leghátsó termének nagy fémpolcain ábécérendbe állítva dossziékban sorakoztak mindazok a kéziratok, amelyeket valaha a Jelenkornak küldtek, de nem közölték őket. A folyóiratra rá volt írva, hogy „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”, ám e mondatnak csak a második fele volt igaz, az első fele nem. Nem csak dilettánsoknak, sok kiváló írónak is volt itt dossziéja, ifjúkori írásokkal vagy politikai okokból elutasítottakkal. E polcok anyaga később a levéltárba került – kutatásra érdemes gyűjtemény. A legvaskosabb dosszié egy névtelen szerzőé volt, a „P” betűnél, mert „Proletkult” álnéven küldte rendszeresen, havonta-kéthavonta az írásait Dunaújvárosból, postacímmel, de személynév nélkül. Aktuális újsághíreket és személyes eseményeket megverselő terjedelmes, elkötelezett művek voltak „Proletkult” költeményei: lenyűgözően rossz alkotások. Órákat töltöttünk az olvasásukkal, nevetve vagy keserűen, hisz nemcsak a költői tehetség hiányát mutatták, hanem az irodalom akarásának hiábavalóságát is – tehát saját irodalmi ambícióink esendőségére is figyelmeztettek. Annak a csalódást keltő, agyondolgozott két évnek, amit a szerkesztőségben töltöttem, a legkülönösebb pillanatai itt, a visszautasított művek polcai előtt értek.