„Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe” – mondhatnám A Pendragon legenda hősét, dr. Bátky Jánost idézve, aki egy kicsit magyar Indiana Jones, és egy kicsit mindannyiunk karikatúrája is egy személyben.

De hol is kezdődött?

Gimnazista „költőként” azon gondolkoztam, vajon Ady vagy Babits pályája lesz-e a példa számomra. Ennyi idősen az ember még nem aprózza el a dolgokat… Aztán évtized múltával – már egészen más ambícióval – Babitsról írtam szakdolgozatot.

Személyes útmutatóim ma már sokkal inkább a második-harmadik Nyugat-nemzedék szerzői: példaképnek is emberléptékűbbek, mint a titánok. Novellát írtak és irodalomtörténetet, műkritikát és kultúrakritikát, tudományos fikciót és fikciós esszét. Ahhoz értettek, amihez éppen kellett.

Nekünk, pécsi író- és irodalmár-jelölteknek a Jelenkor nyújtotta a „redakció” nagyok emlékezéseiből felderengő élményét, a nagybetűs Irodalom titokzatos világába való bebocsátás lehetőségét. Már doktorandusz voltam, amikor egy könyvkritika tervével először „kopogtattam” a szerkesztőség ajtaján. Addigra több publikációm is megjelent már, de éreztem, hogy a Jelenkor más. Szolláth Dávid alaposan megbírálta a kéziratomat, de végül közölhetőnek ítélte. A következő kritikámat olvasva már csak annyit válaszolt: „Ez jó” – amit a legnagyobb dicséretnek vettem. Aztán magam is a Jelenkor hasábjain kaptam a legjobb bírálatot Szilágyi Zsófia tollából, aki értő módon recenzeálta Garami Andrással és Mekis D. Jánossal közösen szerkesztett tanulmánykötetünket.

Pécsi irodalmárként a „sárga lapban” szerepelni tényleg más. Részévé válni egy folytonosságnak, ami talán Szántó Tiborral és Tüskés Tiborral, talán Várkonyi Nándorral és Weöres Sándorral, talán – alig merem leírni – a „dunántúli mandulafához” verset címző Janus Pannoniusszal kezdődött…