1. Bizony, az első Jelenkort 1983 augusztusában vettem a leszerelés előtti napokban, a taszári laktanya újságos pavilonjában. Szemem előtt a napsütötte címlap, az augusztusnak azóta is Jelenkor-színe van. Két szövegre emlékszem az 1983/7–8. számból. Az egyik recenzió a még a bevonulás előtt beszerzett és a katonaság alatt kiolvasott, Klaniczay szerkesztette egykötetes irodalomtörténetről. Nem értettem vele egyet. Azért sem. Vagyis, úgy szeretnék emlékezni, amiatt, hogy olyasvalaki hiányát kérte számon, aki nekem akkor sem hiányzott (az uralkodói nevet takarja jótékony homály). És persze ki ne utasítana el bármilyen bírálatot egy olyan könyvről, amit nagy munkával kiolvasott? (Bárki, én akkor nem.)

Hanem aztán ott volt a Mészöly-tanulmány, Egy jövendő nemzettudat felé. Ezt az első félév elején féleszű buzgalommal kijegyzeteltem, hátha kapok valami tudományt annak helyébe, amit a Varsói Szerződés egy év alatt kieresztett. Történelem szakra is felvettek, de mialatt a Varsói Szerződés vendégszeretetét élveztem, ezt a lehetőséget elvette egy rektori döntés. Ezzel együtt az, amit a történész dilemmáiról és lehetőségeiről Mészöly ír, hasznos szorongásokkal, egyszersmind merészséggel ajándékozott meg, s ez tartós segítséget adott a továbbiakban az irodalomtörténésznek is.

2. Hoppá: hamarosan huszonkét éves Jelenkor-szerző vagyok. Bizony, 2000 augusztusában kettős értelemben jelentem meg végre a Jelenkorban. Nem csupán úgy, mint korábban, a JAK Tanulmányi Napokat záró estén a Széchenyi téri szerkesztőségben, afféle ott hesszelő egyed gyanánt, hanem (vigyázat, hencegés következik) mint hozzátartozó.

3. Végül A diadalmas mandulafa volt az első dolgozat, amelyet kifejezetten úgy írtam, hogy olyan legyen, amilyennek a Jelenkort gondolom: az alkalmasint zord viszonyok virágos oldalát megmutató könnyed tabupöccintésnek pécsi, tehát európai nézőpontból. Ha sikerült, a Jelenkornak köszönhető.