Egy Pécs környéki faluban születtem és nőttem föl. Az irodalommal szoros kapcsolatba középiskolás koromban kerültem, amikor is egy volt Lukács-tanítvány, Szentgyörgyi Mária volt a magyartanárom és osztályfőnököm. Sokat volt velünk, és állandóan irodalomóra volt: hónapokon át ment a Szigeti veszedelem meg Az ember tragédiája. És mellette a kötelező színházbérlet – akkoriban Pécsen ősbemutatók sorát lehetett látni: Illyés Gyulától, Garai Gábortól és Hernádi Gyulától. Másnap pedig egy rafináltan kigondolt cím alapján nagydolgozat (a kritikaírás első lépései). És a „jobb tanulóknak” erősen ajánlott volt a Jelenkor olvasása. Aztán 1976-ban néhányan meglátogathattuk Tüskés Tibort, a Jelenkor egykori legendás főszerkesztőjét. De nem a Jelenkorról mesélt nekünk, hanem Pécsről szóló új könyvéről, melynek ez volt a címe: Nagyváros születik. A könyvet (még) nem olvastuk, a beszélgetés nem lett jó. És a nagyváros nem született meg.

Érettségi után irodalmat kellett volna tanulnom; de ez nem jött szóba, és egyébként sem tudtam volna eldönteni, hogy a magyar vagy a német irodalmat válasszam. Maradt a pécsi közgáz matek specializációja. Közben azért szenvedélyes olvasó maradtam, az irodalomhoz pedig a filozófiai és az esztétikai tanulmányaimon keresztül találtam vissza. A Jelenkort még Németországban élve, a kilencvenes évek elején fedeztem fel (újra) magamnak. Szeretem azt hinni, hogy ekkor kezdődött a virágkora. Aztán lassan jöttek a szerkesztőségbe a tanítványaim… A Jelenkor ma is a kedvenc folyóiratom, a hallatlan túlélőképességéhez pedig csak gratulálni lehet.