A Jelenkor számomra már eléggé a múlt is, de szerencsére, ettől függetlenül folyamatosan jelen van az életemben.

Amikor negyven éve verseket kezdtem farigcsálni, és egy idő után a környezetemben lévő olvasóim úgy vélték, egészen tűrhetők „ahhoz képest”, ugye, hogy épp megbuktam fizikából, felmerült az az ötlet, hogy meg kellene mutatni őket egy szakavatott személynek. Bár Győrött laktunk, mégis szinte automatikus volt a választás: küldjek el néhány opust a Jelenkor szerkesztőségébe, Pécsre.

Ennek örömére aztán elvonultam a Pannonhalmi Főapátság könyvtárába, és Flóris atyát, a főkönyvtárost megkérdeztem, jár-e oda a Jelenkor (vagy mi). Járt, és elém tolt egy kanárisárga lapot, minden bizonnyal az 1982. októberi számot. Semmire nem emlékszem, mit olvastam benne.

Így kezdődött hát – és tart máig. Voltaképp visszatértem majdnem oda, ahonnan indultam. Alig-alig küldök már írást más lapoknak, de ha úgy érzem, néhány vers, egy-egy novella tán érdemel némi figyelmet a tisztelt olvasóktól, akkor hadd olvassák a Jelenkorban. És tán nem szégyen, de az is igaz, nem is veszek kézbe más irodalmi folyóiratot, mint a Jelenkort. Szinte rituálém lett, hogy amikor megkapom az új számot, kis túlzással végigolvasom. Túlzással, mondom, mert inkább úgy igaz, minden írást elkezdek, aztán vagy eljutok a végére, vagy nem.

Ha arra kell visszaemlékeznem, mely jelenkoros írásom megjelenésének örültem különösen, egyáltalán nem könnyű a választás, mert igazából mindegyiknek. De most felsejlik azért bennem, mennyire örültem, hogy Bertók László, Tandori Dezső vagy épp Csorba Győző kerek születésnapjaira írt köszöntőverseim a Jelenkorban jelentek meg.