A pécsiség az én értelmezésemben nem valamilyen érték vagy kiváltság, hanem sokkal inkább egy folyamatosan tanulandó, tanulható identitás. Ugyan a Tettyén nőttem fel, és sosem hagytam el nagyobb időre a várost (sőt, a nagyszüleim annak idején lóttónyereményből még bálicsi szőlőt is vásároltak), nem gondolok tükeként magamra. A pécsiség valami konstans jelen idejű dolog, amelynek térben sokkal nagyobb a kiterjedése, mint az földrajzilag elsőre látszik, mert nagyon sok nem itt élő ember is pécsiként gondol magára.

A Jelenkorhoz 2014-ben kerültem szerkesztőségi munkatársként, ahol az archívum építése, a múltbéli Jelenkorok (konstans jelen idő már megint) digitalizálása miatt a lap teljes hagyományára kaphattam rálátást. Vidám emlékek a nyaranta oszcilláló ventilátorok alapzaja a Széchenyi téri tetőtérben, a régi példányok rendszerezése, vagy ahogy az új lapszámok kézbevételekor hozzuk a frászt egymásra azzal, hogy el lett írva egy szerző neve a címlapon.

Első kritikáim és tárcáim is itt jelentek meg, és mindegyiknél sok tanácsot és figyelmet kaptam a szerkesztőségtől, Szolláth Dávidtól és Görföl Balázstól. Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényéről is írtam egyszer, és bár akkoriban nagyon nem szerettem írni, ezt a munkát kifejezetten élveztem.