1984-ben születtem Pécsett, és attól a két évtől eltekintve, amit Skóciában töltöttem, mindig is itt éltem. A külföldi lét éppen azt mutatta meg, hogy ha akarnék, sem tudnék máshol lenni. A városhoz tehát ezer szállal kötődöm. Nemcsak az emberekhez, hanem a terekhez, a hozzájuk fűződő emlékekhez és hangulatokhoz. Mindahhoz, ami ez a város valaha volt, és ami (legoptimistább reményeim szerint) még lehet. Bár ennyire önsorsrontó város kevés van.

Laktam különböző albérletekben Uránvárosban, a Belvárosban, a hegyen, rengeteget kószáltam a Tettyén, jártam Orfűre, és közben elvégeztem a magyar-esztétika szakot. Valójában sosem lett belőlem klasszikus értelemben vett irodalmár, a „tudományos” érdeklődésem a diploma megszerzése után viszonylag hamar lelohadt, de az irodalomnak mindig nagyon fontos szerepe volt az életemben. Betege leszek, ha nem tudok időt szakítani az olvasásra. A Jelenkor pedig kamaszkorom óta fontos olvasmány volt, amit akár lopott percekben is forgathattam, sok szerző ezeken a lapokon nyűgözött le először. Így az is magától értetődött, hogy a Jelenkornak küldöm első publikációimat, bármennyire izgultam is emiatt. A folyóiratban jelent meg az egyetemi éveim alatt írt első kritikám, később az első novellám, aztán még később több versem is. Ez utóbbiak közül szeretnék ajánlani egy megjelenést, három verset a 2019. februári számból. Ezek egyikéhez kapcsolódik az a műhelybeszélgetés, amit ajánlanék, Görföl Balázs kérdezett a '88 október című versemről.

(Fotó: Tóth László)