Születésemtől kezdve 22 évig éltem ugyanabban a kertvárosi panellakásban Pécsett. Az oktatás-nevelés összes szintjét itt jártam végig a bölcsődétől a doktori képzésig, és idén lesz 11 éve, hogy a PTE-n tanítok. Az elmúlt szűk másfél évtizedben viszont nyolcszor költöztem: laktam Budapesten, Kaposváron és most Veszprémben, mindegyik városban több helyütt. Egyetlen bútordarab vándorolta végig velem a Dunántúlt: a nyolcvan kilós könyvesszekrényem (néha a családom és a barátaim szidták, egy-két alkalommal költöztetők, a legtöbbször én). A szívemhez nőtt a hosszú úton. Az egyik első kiadvány, ami rákerült, a 2007. szeptemberi Jelenkor volt: Király Odett néven közöltem benne egy hosszúverset, az elsőt a lapban. Azóta a verseim és az értekezéseim legnagyobb része itt jelent meg. A legbüszkébb a 2019/12-es számban olvasható, szintén nagy terjedelmű versre vagyok: lapszámélen jött. Akkor voltam 33 éves. Csak azért nem nézek utána, hogy fiatalabb szerzőnek van-e jelenkoros nyitóverse (biztosan van amúgy), hogy ne tűnjek magam előtt hiúnak.

Elsősorban nem terekhez vagy intézményekhez kötődöm, hanem emberekhez. Bárhol élek, jól érzem magam, de talán mégis Pécset tekintem az első otthonomnak, a Jelenkort pedig az irodalmi otthonomnak. A kör be is zárható, hiszen a lap a pécsi irodalom szíve. Másfél évtizedes, hosszú történetem van vele, és külön örülök, hogy bő egy éve az Online szerkesztőjeként is elősegíthetem a pulzálását.

(Fotó: Szalay Dávid)