Tizenegynéhány éves lehettem, amikor Szalay Lenke Mogyoró-könyvsorozatának egyik kötetében egy addig ismeretlen szóra bukkantam. A könyvben a Mogyoró becenevet viselő fiatal lány egy nála idősebb fiúval találkozik, aki, úgy rémlik, valami bokor mögül került elő váratlanul, idegenszerű és titokzatos figuraként, és mindössze annyi derült ki róla, hogy bölcsész. A karakternek nyilván tudatos funkciója volt a regényben: hogy idegenszerűségével, titokzatosságával és felnőttségével bámulatot ébresszen az átlag tizenkét éves lányokból álló olvasóközönség körében. Nálam bejött: a bölcsészeket ez alapján valamifajta rejtélyes, izgalmas és roppant vonzó lényeknek képzeltem el.

Persze nem ekkor döntöttem el, hogy bölcsész, pláne irodalmár leszek, főleg, hogy az ilyesmi nem is csupán döntés kérdése – vagy legalábbis nem egyetlen nagy döntésé, hanem inkább sok apró részdöntésből és lehetőségből alakul ki lassan. Mindenesetre ez volt az első találkozásom azzal a közeggel, amely azóta a mindennapjaimat jelenti. (És amelyet azóta azért racionálisabban vagyok képes megítélni.)

A pécsiségem története meglehetősen szokványos: ebbe a városba jöttem egyetemre, itt végeztem el az alap- és a mesterképzést magyar és esztétika szakokon, illetve az irodalomtudományi doktori iskolát is. Hogy aztán a képzési szintek kimerülésével is megtartott a város, abban nem kis szerepe van a Jelenkornak, amely szerkesztői állást kínált, éppen a disszertációm leadása utáni ürességben – és én nagy örömmel jöttem a laphoz, ahol az itt eltöltött két és fél év alatt szövegjavítási technikákról és kortárs irodalomról egyaránt rengeteget tanultam.

A folyóiratban megjelent írásaim közül az Esterházy Péter regényéről, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változatról szóló kritikám a legemlékezetesebb számomra, a 2013-as októberi lapszámból. Most újraolvasva a szöveget nem mondom, hogy nem érzem magam kicsit zavarban, amiért huszonnégy évesen képes voltam lazán és egyenesen kijelenteni Esterházy Péter egyik poétikai megoldásáról, hogy „nem szellemes”. Ma már nem lennék ilyen bátor.

(Fotó: Jáger Viktor)