A személyes fejlődéstörténetem szempontjából a legmeghatározóbb éveim Pécshez, s azon belül is a pécsi magyar szakhoz kötődnek. 10 évet töltöttem el a PTE kötelékében előbb BA, MA-hallgatóként, majd doktoranduszként és rövid ideig oktatóként. Az érdeklődésem középpontjában – az irodalmat is megelőzve – mindig, már gyerekkorom óta a színház állt. Habár amatőr színtársulatoknak már az egyetemet megelőzően is tagja voltam, a színházról való gondolkodás, írás, szakmai véleményformálás módját Pécsett, a magyar szak színháztörténet szakirányán tanultam meg. A doktori témavezetőim mellett szakmailag a legtöbbet a Jelenkornak és a folyóirat szerkesztőinek köszönhetem. MA-s hallgatóként – Rosner Krisztina és Müller Péter ajánlására – a Jelenkorban jelentethettem meg az első színházi tárgyú írásomat, egy bábelőadásról írott kritikát. Majd ezt követően is sokszor publikálhattam a folyóirat színházi számaiban és online felületén. A publikációim nagy része is itt, a Jelenkornál jelent meg, a lap így különösen meghatározó a számomra.

A folyóiratban megjelent szövegeim közül a legutolsó, nyomtatásban megjelent tanulmányomat tartom a legfontosabbnak, amely egy hosszú, küzdelmes útnak, a doktori disszertációm megírásának egy állomását is jelzi. A Dokumentum és személyesség 1956 színreviteleiben című szövegem – amely a disszertációm egyik fejezetének rövidített változata – a PanoDráma Társulat Keserű boldogság, Pali és Exodus ’56 című előadásait vizsgálja. A szöveg első változatát az Eötvös Collegium színháztudományi konferenciáján adtam elő, közvetlenül Lengyel Anna prezentációja után. Az említett találkozás különösen fontossá teszi számomra a megjelent cikket.