Négy évet leszámítva mindig Pécsen éltem. (Valahogy mégsem tudom jó szívvel Pécsettnek mondani.) A születésem után két évig Dombóváron laktunk, majd a közelmúltban 2019-től ’21 nyaráig Budapesten. Azt hiszem, ez az utóbbi két év távolság ébresztett rá, hogy milyen nagyszerű dolog pécsinek lenni. Ezért is siettem vissza, ahogy tudtam. Itt jártam középiskolába, később a bölcsészkar magyar BA és MA szakára, jelenleg pedig a doktori képzésre.

A Jelenkorral középiskolás koromban ismerkedtem meg. Magyartanárom, Szakács Emília, rendszeresen elvitte az osztályunkat a lap programjaira, illetve az Irodalom és Művészetek Házában tartott rendhagyó irodalomórákra. Rendszeres olvasójává azonban csak az egyetem első évében váltam, bár a kutatásaim homlokterében sohasem a kortárs jelenségek álltak. Igen hamar beszippantott a 19. századi magyar irodalom, amelyben nem csekély szerepe volt Milbacher Róbert kurzusainak és témavezetésének. Jelenleg is a korszak álomértelmezéseivel, irodalmi megjelenítéseivel foglalkozom.

Jelenkor-gyakornok barátaim lelkesedésének köszönhetően mégis nagyon hamar vágyni kezdtem arra, hogy én is publikálhassak a lapban, vagy legalábbis gyakornok lehessek. Nagyon hálás voltam a lehetőségért Szolláth Dávidnak, amikor harmadévesen, alapos korrektúrájának, mentorálásának köszönhetően közölhettem első kritikámat Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című novelláskötetéről. Később egy rövid ideig gyakornok is voltam, aminek szintén sokat köszönhetek, hiszen ez alapozta meg a szerkesztési ismereteimet. Ekkor kezdtem el kiállításkritikákat is írni. Az első Mátis Rita és Kis Endre közös tárlatáról szólt, ahol végre alkalmam nyílt kipróbálni a szigorú ítészi hangot, a Szvoren-kötetről írt szöveg mellett ez a másik legkedvesebb jelenkoros szövegem.

(Fotó: Domján Adrián)