Fotó és szöveg együttesében általában vagy az utóbbi dominál, s akkor a kép nem más, mint illusztráció, vagy a kép az elsődleges, s akkor az írás a képaláírás, a képeknek alárendelt magyarázat szerepére szorítkozik csupán. E kettő viszonya a legritkább esetben kiegyenlített, amikor tehát az autonóm kép és szöveg egyenrangú médiumként próbál az olvasóhoz szólni. Mindegyik a saját eszközeivel, s anélkül, hogy a másik fölé akarna kerekedni. Mi több, épp egymás hatását kívánják erősíteni. E könyv létrehozását kétségtelenül kép és írás dialógusának eszméje vezérelte, noha a közvetlen kapcsolódási pontok nem azonnal tárulnak föl.

Kivéve azt az egyet, hogy tüzetes vizsgálódás nélkül, az első lapozgatás alkalmával is világossá válik az olvasó számára: ezek a képek Pécset örökítik meg valamiképpen. Aztán ha következő lépésként beleolvas az írásokba, ott is találkozhat pécsi motívumokkal, bár ezek olykor kevésbé látványosak és azonosíthatóak, mint némely evidens városképi elem. A könyvvel ismerkedő érdeklődő számára csekély idő múltán is világossá válik, hogy nem bédekkert tart a kezében, ez a kötet nem a turisztika, a városimage céljait szolgálja. Anyaga nem külső megrendelésre készült, sem ideológiai, sem üzleti szempontok nem vezérlik az alkotókat, akik ugyan a pécsi Focus-csoport tagjai valamennyien, ám – s ezt róluk szólva többen szóvá tették már – egymástól is meglehetősen eltérő habitusú képkészítők. S akkor még nem beszéltünk Méhes Károly prózáiról, amelyek már nyelvi megformálásuknál fogva is különböznek amazoktól.

A kötetbe csak fekete-fehér képek kerültek. Így nem látjuk majd sem a rózsa szirmának rózsaszínét, sem a reklámok bárgyú pinkjét. És nem láthatjuk majd a bronzbarnára sült, hatalmas mellű lányokat, akikkel épp eladni akarnak valamit, bármit. De nem látjuk majd a tenger igéző kékjét sem, a mediterrán álmot. Viszont látni fogjuk, amit tudunk jól, bár nem mindig akarunk tudomást venni róla, hogy nem csak a napos oldal létezik, hanem az árnyékos is. És erről aligha tud többet mondani bármi a fényképészetnél. S hogy a kettő nincs meg egymás nélkül, tehát nem a gnosztikusok vagy a romantikus regények jó – rossz ellentétét képezi le fény és árnyék viszonya.

Cseri László fotóinak egy részén a város legismertebb részletei láthatók, de pusztán felsejlő háttérként, sőt ködbe burkolva. A kép témája egy-egy arra járó. E képek esetében is – talán a csoport tagjai közül nála a legerősebben – érzékelhető az utómunka hatása, ami manapság számítógépes beavatkozást jelent. Gyakran a kiemelendő alakra, képi hangsúlyra erősebb fény vetül, míg a hátteret kontraszt nélküli szürkébe úsztatja. Baljós ködök és fények, nyugtalanító látványok. Mind a témákat, mind a megformálás módját illetően talán a leginkább autonóm fotók ezek a kötetben. E vonulat szélső pontjaiként a pusztulás képeit látjuk, egy épület maradékát, amelynek falára – bizonyára fiatalok – a punkok alaptételét mázolták: „NINCS JÖVŐ”. Más képein erős, súrolt fénybe állítja tárgyát, rendszerint egy-egy utcarészletet, homlokzatot, ami a megszokott látványt is képes erősen átalakítani, s a barátságosabb átmeneteket teremtő szórt fény helyett keményebb kontrasztokat eredményez.

Talán Cseri fotóin találjuk a legtöbb kulturális utalást – mely mögött azt az elgondolást sejthetjük, hogy a város igen nagy részben kultúrája révén azonosítható –, s témáit olykor a művészetből meríti. Hol az elmúlt néhány évtized fontos alkotóitól, mint Martyn Ferenc, Schaár Erzsébet, Kígyós Sándor vagy Varga Imre, hol pedig a történeti múltból, mint például a Zsolnay Negyed épületszobrai vagy Kiss György Szepessy-szobra esetében. A régi és a modern együttélését a felújított Zsolnay Negyed egykori és új épületeinek felvételeivel teszi érzékletessé. Ugyancsak igen jellemzőek és a várost is jól karakterizálják az Ágoston tér vagy a Tettye utca környékének fotói, amelyek Pécs történeti rétegeit nem a korabeli hatalmi reprezentáció, hanem a társadalom alsó rétegei, a kis egzisztenciák épített környezetének felvillantásával elevenítik meg. S a sok szlömösödő ház, illetve a barkácsolt-buherált reklámtáblák a falakon azt is elárulják, hogy ezekben a városrészekben a szegénység is a velünk élő múlt része.

(...)

Harnóczy Örs bizonyos képeiben érzékelhető talán a legerősebben a közvetlen kritikai attitűd. Ahogy a művészeti középiskola homlokzatára helyezett fémbetűk rozsdás leázását észreveszi. Amikor a sétálóutca üres, graffitivel elcsúfított kirakatát megmutatja. Máskor a parabolaantennák tányérjait szúrja ki, amelyek telepöttyözve a házsor utcafrontját, a vizuális szemét amúgy is magas szintjét növelik. Ugyanakkor láthatjuk az egyik legmeredekebb utca képét, a Radnicsét fentről lefelé, amelynek kissé barkácsolt házai együttesen se nem csúnyák, se nem szépek, hanem igaziak. Olyanok, amilyenek. Ráadásul a város egyik fontos geográfiai jellemzőjét teszi érzékletessé a fotó. Vagy ehhez hasonló a 24 emeletes egy különös rövidülésből megjelenítve, egy jellegzetesen a szocializmus időszakát idéző plasztikával egybefényképezve. Itt a fotós evidenciaként mutat rá a dolgokra: „ez van”. Pécs nem gazdag osztrák város, hanem olyan, amelynek amazoknál keményebb sors jutott.

(...)

Marsalkó képanyagának néhány darabja közel áll ahhoz, ahogy az úti kalauzok mutatják be a várost: ilyen kép készült a Régészeti Múzeum épületéről az elé telepített pálmafákkal, egy Színház téri részlet kocsmaterasszal vagy a régi megyeháza, a mai Modern Magyar Képtár fotója. Érdekesebb fényképein azonban az ismert, turisztikailag feldolgozott helyeket, épületeket szokatlan nézőpontból mutatja be. Az egyiken északról délre a városfal fölött tekint ki, s míg a látvány alsó felét a fal kitakarja, fölötte a városháza tornya, a kertvárosi domb, illetve távolban a Tenkes-hegy képez szokatlan csoportozatot. E szabálytalan veduta tehát inkább sejteti a fal mögötti város képét, mint mutatja. Egy másikon a főtéri dzsámi kupolájának részlete látszik különös ferde szögből, miközben pálmalevelek kontúrjai jelennek meg a kép felső szélén, ami ironikus hatást kelt az egzotikus motívumok túlhangsúlyozásával. A legjobb ebből a fajtából egy szürrealista hatású fénykép: Hunyadi lova néz le ránk fenyegetően fölénk tornyosulva – lovasa nélkül, aki ebből a szögből láthatatlan –, éles napfény szúr a szemünkbe, s a jobb sarokból a városháza dől felénk. És végül még egyet említek: a rendszerváltás előtti idők államszocialista fogyasztói szentélye, a Konzum Áruház alulról fotózott, a valódinál is brutálisabbra növelt tömbjét, amely fölött – a társadalmi változásoktól függetlenül és az emberi formálás kemény geometriáját ellenpontozva – finoman, szelíden fodrozódnak a felhők...

Kálmándy Ferenc képei legelőször is a sokféleségükkel és frissességükkel vonják magukra a figyelmet. A hó borította vonatpályaudvar: a szerelvények, a sínek, az elektromos vezetékek és tartóoszlopaik párhuzamosai és összeszögellései megnyugtató rendet alkotnak a fehér felületen. De nem csak az ipari táj válik esztétikussá, hanem két gyalogló pályamunkás szimmetriája is. S ugyanígy élvezetessé válhat egy-két képen a szocializmusban épült tömbház függőfolyosóinak, bejárati ajtóinak és ablakainak formaegyüttese. Távlati képe a hőerőmű füstöt okádó kéményeiről a Tudásközpont és a Kodály Központ új épületeinek jól kivehető formáival az előtérben nem pusztán a város karakterisztikus látványát rögzíti, de utalásos értelmet is nyerhet a szemlélő számára: a város ipari hagyományát egy képben egyesíti-ütközteti a tudásalapú, illetve a kulturális-turisztikai fejlesztés jövőképével.

(...)

Méhes írásai kockázatosabb helyzetben vannak a köteten belül, hiszen írásként önmagukban állnak. Van azonban kapcsolódási pontjuk a képekhez, amennyiben nem szociografikus hitelességre törően ugyan, de atmoszférikusan érzékletessé teszik a várost, pontosabban annak erősen szubjektív lenyomatát. A novellák világa hol azonosíthatóan a pécsi gyerekkor idejét láttatja, máskor ennél kevésbé egyértelműen alkotja meg a szerző egy imaginárius város közegét, amely akár Pécsé is lehet. Az önéletrajzi ihletésű történetekben a pécsi olvasók ismerős topográfiára találnak – római sírkamra, egy híres cukrászda, egy hírhedt kocsma, ismerős utcanevek –, az idősebbek pedig ezeken túl akár egy-egy megírt alakra is ráismerhetnek, azóta eltűnt jelenséget is újraélhetnek. Ám a pécsi helyismeret egyáltalán nem feltétele e próza befogadásának, hiszen ettől függetlenül bárki élvezni tudja, aki a mesélést, a hangulatteremtő környezetrajzot, a felsejlő és átélhető emberi történeteket várja el elsősorban a szépprózától.

(...)

Fotó és próza közös kérdései ebben a könyvben, hogyan mutassunk meg, hogyan beszéljünk el egy várost. Hogyan mondjuk el az életünket, ami ebben a térben és időben zajlik. És nem csak a miénket, hanem másokét is, túl az életrajzi szinten. Hogy ne csak ez a város látsszék, de föl-fölvillanjon egy-egy képben az ország régmúltja és közelmúltja is.

Hogy a képek mennyire tűnnek majd riportszerűnek vagy mennyire metaforikusnak, az egyrészt a köteten belül is változó, másrészt nagyban a befogadó értelmezésén múlik. Lesznek, akik kritikusnak látják majd, mások sokkal inkább a képalkotás esztétikájára vagy mesterségbeli kvalitásaira teszik a hangsúlyt. Bizonyára lesznek, akik az itt-ott felcsillanó iróniát is érzékelik, ami természetesen nem azt jelenti, hogy az alkotók külső nézőpontból nevetségessé tennének bármit is.

Ennek a könyvnek az anyaga olykor egymással is feleselő szólamokból áll össze, s nem ad kész válaszokat: nem mondja meg, milyen Pécs, hanem minden olvasóját önálló válaszokra inspirálja. Így hát a gondolkodó emberekhez szól.