Húsz éve élek Pécsen, húsz éve iratkoztam be magyar–művészettudomány szakra. Itt találtam meg a helyem, itt leltem társra, itt született meg a szakdolgozatom, a disszertációm, és itt születtek meg – nem mellesleg – a fiaim.

Rendes bölcsészhallgatóként mindig bele-belelapoztam a sárga folyóiratba a könyvtárban, hogy aztán az első saját példányra másodéves koromban tegyek szert. A hatvanéves Nádas Pétert köszöntő számot nemcsak a jeles évforduló miatt vettem meg, hanem mert az Orbán Jolán és Kálmán C. György vezette Sensus soron következő alkalmán épp Szolláth Dávid itt megjelent, a Mészöly- és Ottlik-kritikáról szóló írása volt a téma. Azt nem merném állítani, hogy „tárgyaltuk meg”, mert én inkább csak ültem ott, s a békésen pipázó tanár urat és a lelkesen kérdező-vitázó tanárnőt figyeltem. De Dávid tanulmányát gondosan körbejegyzeteltem, a lapszámot pedig az utolsó betűig elolvastam.

Ha egy kis derűre vágytam, a bölcsészkari könyvtár kutatójában biztosan a Jelenkor 1990-es összefűzött kötetét emeltem le a polcról. Merthogy Sárbogárdi Jolán ellenállhatatlanul vonzott. S mikor aztán szakdolgozati témát kellett választanom, nem volt kérdés: Parti Nagy Lajos lesz az, és az irodalmi paródia.

A férjemnek előbb jelentek meg álnéven versei a folyóiratban, és ezért olyannyira tiszteltem, hogy egy ideig még itthon is Berkőnek szólítottam. Csak a doktori tanulmányaim ideje alatt éreztem elég önbizalmat ahhoz, hogy szöveget merjek küldeni a redakcióba. S aztán írtam hozzászólást, tanulmányt és főleg kritikákat. Az utolsó magyartanárral szemben például meglehetősen szigorú ítész voltam.

Hálás vagyok azért, hogy a szerkesztők pedig velem szemben voltak kérlelhetetlen bírálók, mert majd’ mindent Szolláth Dávidtól, Görföl Balázstól és Ágoston Zoltántól tanultam meg erről a mesterségről.

A Jelenkor sokat segített abban, hogy megtaláljam a doktori értekezésem témáját. Egy jelenkoros beszélgetés előtt óvakodtam oda Parti Nagy Lajoshoz, nem bocsátaná-e rendelkezésemre a színházi „fordításait”, mert, azt hiszem, írnék belőle egy fejezetet. S a Jelenkort lapozva találtam rá Lackfi János Germaine Tillion-fordítására is, melyből nemcsak egy felejthetetlen berlini ösztöndíj lett, hanem a disszertációm számomra legkedvesebb fejezete is elkészülhetett. Aminek egy részletét aztán itt publikáltam. Számomra ez az egyik legfontosabb Jelenkor-beli szövegem.

Sokáig az szerepelt a lapszámok végén, a „Szerzőink” rovatban, hogy „az Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorandusza”. Most már valami más van ott, ami nagyon megtisztelő, és amire nagyon büszke vagyok.