Azt gondoltam, a kritikus egyik nagy szerencséje, hogy nem magával kell foglalkoznia. Nézi a szöveget, forgatja, betűzgeti, tologatja más szövegek, irodalmi, egyéb művészeti és társadalmi folyamatok mellett, alatt, felett, között. Ami ebből látszik: összefirkált recenziós példány, szamárfülek. Előkészületként labdát pattogtat egy harmadik vagy negyedik emeleti panellakásban (csak saját örömére), aztán megírja, hogy abból a sokdarabos puzzléből, amit persze kirakni képtelen, mit lát összeillőnek. Néha szívesen lennék kritikus. Néha kosárlabdázó is lennék.

Egy Pécsi irodalmárok elnevezésű sorozatban önmagamat bemutatni azért is kényelmetlen feladat, mert annál több mondanivalóm aligha akad, mint ami a Jelenkor-lapszámok Szerzőink részében olvasható rólam: „a PTE BTK magyar-történelem szakos hallgatója, Pécsett él” – leginkább és legszívesebben. Még talán annyi: egy rövid, de annál meghatározóbb ideig a Jelenkor gyakornoka is voltam. Egyébként a nevem először a 2018/4-es számban olvasható a kéthasábos Krónika alatt: „Helyreigazítás. Előző számunk Krónikájában helytelenül tüntettük fel a Független Mentorhálózat pécsi estjéről honlapunkon tudósító Fenyő Dániel nevét. Szerzőnk és olvasóink elnézését kérjük. (A szerk.)”

A Jelenkor 2020/7–8-as számába a Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György és Parti Nagy Lajos verseit tartalmazó Fél korsó hiány antológiáról írtam egy esszét. Ez a könyv nagyjából tizenöt éves koromban került a kezembe Parti Nagy korai köteteivel együtt, ilyentájt gondolhattam komolyabban először arra is, hogy szívesen foglalkoznék irodalommal – és a Jelenkor lehetőséget is ad erre.

(Fotó: Kiss Tibor Noé)